Lee Rae Hyun
1 / 1 oldal • Megosztás
Lee Rae Hyun
Lee Rae Hyun
Ilyennek látják a külsőmet
• Összesen 184 centi és 65 kiló.
A testalkata mondhatni szálkás, nyáron könnyen lebarnul, ami kissé mézszínű hatást kelt nála, ez télen fakul csak ki egy picit, de nem mondható hófehérnek a bőre.
Ha már a bőrénél tartunk... Nagyon puha és ápolt az arca, amit sok nő irigyel tőle.
Szemei világosabbak, mint a koreai társaié, már-már zöldes barnába hajlanak, illetve a hajtincsei is inkább középbarna árnyalatot viselnek, mint sötétet vagy feketét.
Húsos ajkai és finom vonalú, pisze orra van.
Ha mosolyog, az arca valósággal felragyog, és más embereket is mosolyra késztet.
Öltözködés terén az elegáns darabokat kedveli, amik mind igazi luxuscikkek és márkás holmik. Általában egyszerű színeket kedvel, és mindenből sötét árnyalatot választ.
Ilyennek tartanak
Alapjáraton kedves, türelmes és család centrikus férfiről van szó, aki optimista gondolkodású és mindennek a jó oldalát nézi.Törtető típus, azaz eléri a céljait
Van egyfajta belső igénye, amiből nem hajlandó engedni. Ha valamit el szeretne érni, akkor a belső igényére hallgatva, keményen dolgozik, és nem engedi meg magának a lustaságot.
A szerettei mindennél fontosabbak számára, így ha valaki segítségre szorul, annak zokszó és kérdések nélkül nyújt kezet.
Annak ellenére, hogy alapvetően jó tulajdonságokkal rendelkezik, emberből van és hibázik. Vállalja mindennek a következményeit.
Viszonylag érzékeny, a lelke nagyon sérülékeny, így egyáltalán nem nehéz megbántani.
Amióta a szülei eltávoztak az élők sorából nagyon labilis és törékeny lett.
A testvéreit mindennél fontosabbnak tartja, így úgy vigyáz rájuk, mint a két kis szeme fényére.
Ha szerelmes lesz, akkor egy nőt lát, és képtelen másra nézni. Ha megteszi, az valószínűleg hazugság.
Alapjáraton nagyon őszinte, de hajlandó hazudni mások védelmében, vagy önmagáról eltitkolni dolgokat.
Hajlamos arra, hogy lekezeljen másokat, elsőre mindenkivel rideg és visszafogott.
Hasznos információk
Státusz:normál karakter |
Becenév: Raehyun, Lee Rae Hyun igazgató, Hyung |
Születési hely és idő: Szöul, Dél-Korea 1994. december 24. |
Play by: Seo Kang Joon |
Csoport: Egyetemista |
Iskola neve: SNU |
Lakhatóság: Otthon |
Szak vagy irányultság: Politológia/Szociálpolitika |
Évfolyam: Harmadik év, második félév |
.
Életem egyik darabkája
Csak néztem. Néztem a gyönyörű, hosszú haját, amit már ezer meg egy alkalommal befontam. Annak ellenére, hogy fiú vagyok, és erőteljesen hat éves, a focin kívül még rengeteg dologhoz értek. Ilyen például a fonás is, amit nagyon sokat gyakoroltam, hogy imponálhassak a szívem egyetlen hercegnőjének, akit amúgy teljes mértékben hidegen hagy az igyekezetem, nekem meg ez nagyon nem tetszik. De most komolyan… A lányok nem szeretik az ilyesmit? Mindig kérdezgettem anyát a dolgokról, aki kedvesen válaszolt nekem, viszont amikor nyíltan kérdezett rá, hogy szerelmes vagyok-e, akkor felháborodva utasítottam el a dolgot. Nem. Azt mondtam NEM! A lányok gázak, egyáltalán nem lehet velük olyan jól játszani, mint a fiúkkal. Ezért is van a suliban egy titkos, lánymentes klubunk, ahova csak mi, az elsőéves nebulók léphetünk be. Nincsen sok szabálya a klubunknak, csupán egyetlen dolgot kötelező betartani: hogy a felnőttek és a lányok előtt az alakulatot titokban kell tartani.
Episode 2: Confession
Ma van a 11. születésnapom. Hogy mi történt ez idő alatt? Osztályelső és osztályelnök lettem az iskolában, ami nagyon boldoggá tesz, mert legalább tudok hatalmat gyakorolni egy picit mások felett. Na nem mintha annyira diktátor típus lennék, de az igaz, hogy szeretem, ha parancsolgathatok. Néha még apának is szoktam, az pedig már részletkérdés, hogy nincs a dologban valami nagy sikerem, ilyenkor mindig kinevet és összeborzolja a hajam. Azt szokta mondani, hogy igazi bolondos fiú vagyok, de ezt szereti bennem, mert legalább szórakoztatom. Azt már kevésbé kedveli, hogy amúgy igazi eleven rosszcsont vagyok. Ennek nagyjából a már 5 éve töretlenül működő fiúklub az oka, mindig kitalálunk valamit, amivel borsot törhetünk a felnőttek orra alá. Még mindig nem unalmas dolog, néha még Borát a szép hajú lányt is bevonom a dologba, akivel most is a Han folyó partján üldögélünk Rament eszegetve.
- Be kell vallanom valamit – fordultam végül hozzá, ő pedig kíváncsian pillantott rám, a nagy, fekete szemeivel. Mindig is szépnek találtam őket, és szerettem volna, ha neki is tetszenek az én nagyon világos lélektükreim. Nem kifejezetten szerettem őket, a legtöbb gyerek nem nézett a szemembe, mert ijesztőnek talált miattuk. Bora nem ilyen.
- Apa el akar költözni – böktem ki végül, mire ő szomorúan pillantott rám. Tudtam, hogy ez lesz. A szép hajú lányból jó baráttá változott az elmúlt pár évben, ezért engem is megviselt ez a hír. Nem akartam itt hagyni őt, aki amúgy az első szerelmem volt.
- De nem baj – mosolyodtam el végül - A kistestvéreim úgyis hamarosan megszületnek, és akkor visszaszököm hozzád, jó?
Itt egy puszit nyomtam a finom kis bőrére. Eddig még soha nem csináltam ilyet. Gondolom ezért sem volt kifejezetten meghitt a pillanat, inkább undorító. Ebben mind a ketten egyet értettünk, mert neki is ugyanaz az undor ült ki az arcára, mint nekem. Megpuszilni egy lányt? Mégis hogyan gondoltam én ezt? Hazaérek és kimosom a számat szappannal.
- Menned kéne – szólalt meg végül, én pedig értetlen pillantást vetettem rá – Le kell mosnom az arcom. Tiszta nyál lettem miattad.
Akaratlanul is elnevettem magam. Még soha nem találkoztam egyetlen olyan emberrel sem, aki minden gondolatomat kitalálta volna, vagy ugyanarra a rugóra járt volna az agya. Úgy néz ki ő jobban ismer, mint én saját magamat.
Episode 3: The Closer
Busan igazán menő város, még akkor is, ha annak idején valamiért nem akartam idejönni. Már 16 vagyok, elkezdtem a középiskolát. Egy félév elég volt ahhoz, hogy megint osztályelnök lehessek, viszont most már sokkal nagyobb büszkeséggel töltött el a dolog, mint eddig. Apa új állása sokkal elegánsabb, mint az előző, így én is menőbben nézek ki, mint annak idején. Mondjuk ha valaki engem kérdez, akkor szerintem minden 14 éves gyerek ugyanúgy néz ki anyagi helyzettől függetlenül, mert a gyerekeknek van egy olyan tulajdonsága, hogy szeretnek játszani, és összekoszolni magukat, elszakítani a ruháikat. Ezt leginkább a testvéreimen látom, akik függetlenül attól, hogy milyen idő van, minden egyes alkalommal nyakig sárosan meg véresen jönnek vissza a játszótérről. Olyanok, mint a kismalacok, de amúgy imádom őket, nagyon cukik.
Éppen az óra kellős közepén ültem, amikor a zsebemben rezegni kezdett a telefonom. Mivel jó diák vagyok, meg se néztem, hogy ki keres, csak amikor nem tudtam befejezni a matekfeladatot és már idegesített. Apa hívott. Fontosnak tűnik, mert ő soha nem keres csak úgy suli közben. Egyáltalán nem érdekelt a tanár csak fogtam magam, és kisétáltam az órájáról, ő pedig csak pislogott, mint hal a szatyorban. Nem érdekelt.
- Gyorsan mondd – morogtam a telefonba. Éppen a szemtelen kölyök korszakomat élem, mert teljes mértékben kinőttem az aranyos kisfiút, aki voltam.
- Menj el az öcsédért.
- Miért most? Elég sokáig még oviban kell lennie.
- Azért mert befulladt és elvitte a mentő.
Kikerekedtek a szemeim. Akkor most melyikkel történt meg? Rae Hwannal, vagy Rae Jinnel? Teljesen mindegy. Csak egyre tudtam gondolni ebben a helyzetben: futás! Fuss Rae Hyun, fuss, de nagyon gyorsan, gyorsabban, mint a focimeccsen, mert az egyik kisöcsédnek baja esett. Szedd össze, vidd haza a karjaidba és ne sírj, nem fog meghalni. Gyerünk Rae Hyun, menni fog. Csak kerülj közelebb, közelebb és még közelebb, hogy csökkenjen a köztetek levő távolság. Íveld át, légy mellette, szorítsd magadhoz, mert biztosan sír, és nagyon fél. Fuss, fuss, mintha az életedért futnál. Vagy inkább fuss az ő életéért.
Episode 4: 11:11
- Már megint nem öltöztél fel rendesen!
- Bocsi, Anyu.
- Megmondtam, hogy ne hívj így! – csípett bele az arcomba Eunjin jó erősen, én pedig elfintorodtam. Tudom, hogy titokban szereti ha így hívom, szóval egyrészt nem értem miért játssza az agyát, másrészt pedig ha feleennyit dorgálna meg úgy, mint ahogyan anyám szokott, akkor nem szólítanám így.
- Amúgy a kölyök jól van? – intettem a szoba felé, ugyanis az öcsémért jöttem a 20. születésnapi ajándékommal, ami egy autó volt. Egyáltalán nem tartottam nagy dolognak, talán egy kicsit el is vártam, hogy így legyen. Időközben apám saját céget tudott alapítani a pénzéből, én pedig örömmel élveztem az amúgy nem megszokott luxust. Sosem voltunk megszorulva, de a családi helyzetünk átlagos volt, de most már egyáltalán nem ilyen, és magam is látom, hogy a 11 éves gyerekek simán rohangálhatnak talpig pompába öltözve, mint ahogy most a két tesóm is teszi. Már hat éves korukban kis mellényt és inget viseltek csokornyakkendővel, nekem pedig egy annyira furcsa volt, hogy csak makiknak hívtam őket, mert pontosan olyanok voltak, mint a vásári majmok. Amúgy is annyi energiájuk volt, mint két kis majomnak, amit alapvetően aranyosnak találtam, de amikor ketten tépték a hajam, vagy együttes erővel próbálták ki azt, hogy a fejem tényleg a nyakamhoz van-e nőve – valamelyik tanárom mondta Rae Jinnek, hogy a fejét is elhagyná, ha nem lenne odanőve, mert amúgy előszeretettel veszít el mindent, amit az ember a kezébe ad – az némiképp kellemetlen volt. Most viszont egyáltalán nem érdekelt volna az se, ha elkezdenek nyúzni, sőt örültem volna neki. Csak remélni mertem, hogy Rae Hwanie jól van, és nem esett semmi baja addig, amíg nem volt itt. Pár évvel ezelőtt elég komoly asztmát diagnosztizáltak nála, és mondanom sem kell, hogy mennyire rosszul éreztem magam, amíg nem tudtam éjjel benyitni az ikrek szobájába és csak az egyikük egyenletes szuszogását hallottam. Jinnie nem olyan ragaszkodó típus, ő jelenleg játssza a menő gyereket, és nem akart eljönni az unokatesójához Szöulba. Pedig annak idején nekem nagyon fontos volt ez a város, vissza is akartam szökni ide, de most már fogalmam sincs arról, hogy miért. Úgy néz ki teljesen beszippantott a busani élet, és már egyáltalán nem érdekel a főváros. Nincs itt semmi különleges, amiért maradnék.
- Hyung! – szaladt át Omma lábai mellett a gyerek, én pedig rögtön a karjaimba kaptam annak ellenére, hogy már nem kiskölyök és általában túl menő vagyok ahhoz, hogy megöleljem a testvéreimet. Most viszont nagyon aggódtam érte, és csak nehezen tudtam visszatartani magam minden egyes alkalommal, amikor fel akartam hívni telefonon. Ez körülbelül percenként volt.
- Megint pontos voltál! – mosolygott rám, és mind a két karját a nyakam köré fonta. Néha teljesen olyan, mint egy kislány, szeret bújni, ezért sokkal érzékenyebb is, mint a másik öcsém. Ő inkább rám hasonlít, ennyi idős koromban már én is sörözni akartam apával, és lerántottam arról a lányról a szoknyát, aki tetszett. Így csajoztam.
- Tudod. 11:11. A kedvenc időpontunk. Elvittem, Anyuci – mosolyogtam rá pimaszul a nőszemélyre, aztán gyorsan nyomtam egy puszit az arcára és elmenekültem Rae Hwannal a karjaimban, mielőtt megint agyonütne a boszorkány. Igen, ez a másik beceneve.
Episode 5: Blood Sweat & Tears
- Apa, kapcsold már el – hajolt előre Rae Hwan, de én azonnal vissza is rántottam magam mellé, mert nem volt bekötve.
- Azonnal kapcsold be az öved, hülye gyerek! – nyomtam le a helyére, aztán megkopogtattam a szőke tincseit, amik elfedték a homlokát. Attól függetlenül, hogy család centrikus vagyok és alapjáraton nincsen közöttünk konfliktus, mondhatni teljesen normális család vagyunk, még nehezen tűröm a kölykök kamaszos lázadását, és a folyamatos hülyeségeiket. Időközben nagy lovak és 17 évesek lettek, mind a ketten majdnem akkorák már, mint én. Talán anyámék szeme könnybe lábad ettől, de minden bizonnyal azért van, mert nem nekik kell bezárni a két suhancot a szobájába. Nem akarom az öcséimet inni vinni, és azt sem, hogy a közeljövőben kipróbálják az alkoholt. Ahhoz pedig végképp nincs semmi kedvem, hogy a hátamon vigyem haza valamelyiket és eldeformálják a hátamat, amikor egészen szép testet tudhatok a magaménak.
A galád gyerekkel még az is a bajom, hogy most már egyáltalán nem azt csinálja, amit mondok neki, és ahogy mindig, most is csak kinyújtotta rám a nyelvét, amitől akaratlanul is felforrt az agyvizem.
- Kitépjem? – sziszegtem a fogaim között, aztán áthajoltam az ülésen én bekapcsoltam az övét, de neki nem igazán tetszett a dolog. Nem tudom, hogy most a biztonságunk kockára tétele menő-e a suliban, vagy pedig csak arról van szó, hogy idegesíteni akar. Mindenesetre ő kikapcsolta az övét, én pedig erősen a csuklója köré zártam az ujjaimat és megszorítottam olyan erősen, hogy ottmaradtak a vörös csíkok a fehér bőrén.
- Hyung, ez fáj! – vinnyogta a fülembe, én meg csak erősebben markoltam a vékony kis csuklóját. Olyan vézna ez a gyerek, tuti megint beteg és titkolja előlem, mert cikinek tartja ha a segítségére rohanok. Na nem mintha nekem jó lenne otthagyni az egyetemet meg minden mást csak azért, mert megint befulladt, de olyankor egyszerűen nem gondolkozom, és akár a hátamon is beviszem a kórházba. Ilyenkor egyáltalán nem érdekel a testem, csak azt szeretném, ha jobban lenne.
- Maradjatok már csendbe, apátok nem tud figyelni az útra! – szólt ránk anyám, de hallottam a hangján, hogy mosolyog. Pontosan tudja, hogy a civódásunk az nagyjából azon alapszik, hogy az egyik gyereke kezd felnőni, a másiknak meg ez nem tetszik és meg akarja védeni. Aranyosnak találja. Jó neki.
- Akkor mondjuk ültesd el mellőlem – morogtam az orrom alatt, és bedugtam a fülembe a fülhallgatóm, ugyanis én sem vagyok a trot zene rajongója. Viszont az is igaz, hogy éjszaka, esőben vezetni nem épp biztonságos, magam nem is nagyon szeretek a rossz szemeim miatt – de legalább szexi vagyok szemüvegben, viccen kívül – szóval azért láttam a dolog komoly oldalát is, az öcsémmel ellentétben, aki tovább bökdösött, de én inkább figyelmen kívül hagytam. Csak érjünk már haza, végre. És ekkor minden túl gyorsan történt. Nem emlékszem arra hogyan történt, csak benyomások maradtak meg, ami valószínűleg az agyrászkódásom miatt lehetett. Először talán az erős fények tűntek fel, mert bántották a szemem, aztán pedig a fékcsikorgás, mert túlságosan hangos volt ahhoz, hogy ne hallja meg az ember. Tudtam, hogy otthagytuk a fél gumit az aszfalton, és talán ez volt az a pont, amikor teljesen bepánikoltam, de maradt annyi lélekjelenlétem, hogy észrevegyem: Rae Hwan még mindig nem kötötte be magát. Nem tudom hogyan sikerült, de még épp időben kaptam el a karját, és rántottam magammal, hogy együtt essünk le az ülésről, én alulra, ő rám. Annyira erősen szorítottam magamhoz, hogy alig tudtam megfordulni az amúgy is szűk helyen, hogy az ülés és magam közé préseljem, gyakorlatilag magam alá gyűrtem. Csak az járt a fejemben, hogy meg tudjam védeni az esetleges sérülésektől. Aztán jött a csattanás, aminek következtében bevertem a fejem annyira erősen, hogy szédelegni kezdtem, furcsa érzések támadtak bennem. Most akkor mind megfogunk halni? És akkor mi lesz a másik öcsémmel? Egyedül marad? Eunjihez költözik? Mit fog szólni egyáltalán Eunji, ha többé nem tudjuk Anyucinak hívni? Biztosan nagyon megrázza a dolog, és sírni fog. Nem hagyhatom. Nem halhatunk meg. Tennem kell valamit…
Kiverte a veríték a homlokom, de még mindig nem mozdultam, erősen szorítottam magamhoz az öcsémet, aki halkan sírdogált. Meg tudtam érteni. Legszívesebben én is zokogtam volna, mert hihetetlenül megijedtem, és kérdések, érzelmek, benyomások ezrei száguldottak végig rajtam, ami miatt teljesen lebénult az agyam, de nem bántam. Hiszen ha belénk fúródik az autó, akkor legalább a testvéremet meg tudom menteni. De ott vannak anyáék. Erősen haraptam az ajkamba, hogy ne kezdjek el én is úgy bőgni, mint egy nagyra nőtt óvodás. Ha a kocsi frontálisan ütközik, akkor ők mindenképp súlyosan megsérülhetnek. És ekkor jött a mindent eldöntő csattanás… Frontálisan. Befogtam Rae Hwan fülét, de biztos vagyok benne, hogy ennek ellenére is tökéletesen hallotta, hogy mi történt. Azt hiszem itt verhettem be a fejem, amitől teljesen megszédültem, és akkor akadtam ki igazán, amikor a kócos, enyhén nedves szőke tincseket próbáltam meg elsöpörni és megpillantottam a furcsa, sötéten vöröslő foltot rajta. Nem! Nem történhet semmi a kölyökkel, hiszen védtem. Éreztem ahogyan az én homlokomon is lecsorog a saját vérem, de nem érdekelt. Csak a gyerek ne haljon meg. És ekkor, valami idegen, nem tőlem származó folyadék cseppent épp a homlokom közepére, én pedig összeszedtem a bátorságom és az erőm utolsó vésztartalékát. Megfordultam. Az utolsó kép az a légzsákon felismerhetetlenné roncsolódott apám volt. Azt hiszem sírtam. Nem emlékszem pontosan, mert felerősödött a szédülés, és elájultam. Előtte csak két dolog járt a fejemben: vér és könnyek.
Episode 6: End of the beginning
Mindent sikerült elintéznem teljesen egyedül, megtagadva a nagybátyám segítségét. Nincs szükségem rá, tudtam, hogy nekem kell elrendezni a dolgokat. Anyáék temetését, és a költözésünket is. Úgy döntöttem, hogy az lesz a legjobb, ha itt hagyjuk a várost, mert a testvéreim minden bizonnyal nagyon megviseltek az eset óta. Annak ellenére, hogy már külön szobájuk van, együtt aludtak. Ennek valahol nagyon örültem, de kívülállónak is éreztem magam. Talán testvérek vagyunk, de ők ikrek, soha nem fogok teljes mértékben közéjük tartozni, de ezt elfogadtam a születésükkor, hiszen ez így van rendjén. Közöttük ott van az eltörhetetlen kapocs, ami miatt ki tudják találni akár egymás gondolatát is. Viszont most változásra van szükségük, amit csak én adhatok meg nekik, mert nem maradt senkijük. Több szöuli egyetemre is beadtam a jelentkezésem a kérelemmel és a helyzet részletes leírásával, ami miatt úgy döntöttem, hogy idejövök majd. Szerencse, hogy elég jól teljesítek, és szükségük lehet még rám, mert apám cége rám fog szállni. Nem voltam rest támogatni egy bizonyos összeggel a befogadó intézményt, így az SNU elfogadta a jelentkezésemet. Hogy miért pont Szöul? Nem tudom. Valamiért úgy éreztem, hogy ez az egyetlen hely, ahol megnyugvást lelhetünk. Hiszen egykor, nagyon régen még én sem akartam elköltözni innen. Csak tudnám az okát…
Épp a dolgaimat pakoltam össze, ezért a padlásra is felmentem, mert a sícuccomat és a horgászbotomat is ott tárolom, ezért muszáj volt felmennem. Megakadt a pillantásom egy virágos kartondobozon, ami mellett eddig mindig csak úgy elmentem. Egyáltalán nem érdekeltek a kis kori dolgaim, most viszont mégis leguggoltam mellé, és letöröltem a port a tetejéről. Nem fáradtam azzal, hogy felemeljem a fedőt, inkább lefelé fordítottam és hagytam, hogy minden, ami benne van kihulljon belőle. Könnyű volt a doboz, így tudtam, hogy semmi törékeny nincs benne. Viszont az meglepett, hogy nagyjából ötszáz levél lehetett benne, amiket egyesével bontottam fel, és olvastam végig. Már az elsőnél kezdtek visszatérni a magamban eltemetett emberek. Tehát ez volt az ok. Vagy ha pontosabb akarok lenni, akkor Ő volt az. Bora. És ekkor valami hirtelen megváltozott bennem. Úgy döntöttem, hogy nem fontos se a sílécem, se a horgászbotom. Semmi sem számít a dobozkán kívül, amiben a gyermekkézzel készült rajzok voltak elrakva. Meg kell őt találnom, kerüljön bármibe.
Vendég
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
|
|
Pént. Márc. 04, 2022 7:26 pm by Jung Hwayun
» Avatarfoglaló
Csüt. Márc. 03, 2022 12:02 am by Jung Hwayun
» Névfoglaló
Szer. Márc. 02, 2022 11:57 pm by Jung Hwayun
» Jung Hwayun
Szer. Márc. 02, 2022 10:01 pm by Jeason Jensen
» Elkészültem!
Szer. Márc. 02, 2022 7:32 pm by Jung Hwayun
» Wang Sarah
Vas. Okt. 10, 2021 10:03 pm by Wang Sarah
» Choi Sung-Hyun
Vas. Okt. 03, 2021 10:55 pm by Kim Eun Bi
» Fujisaki Hana
Vas. Okt. 03, 2021 9:40 pm by Kim Eun Bi
» Kim Eun Bi
Hétf. Szept. 20, 2021 7:17 pm by Kim Eun Bi