Song Gi Na
1 / 1 oldal • Megosztás
Song Gi Na
Song Gi Na
Ilyennek látják a külsőmet
4 évvel ez előtt
- Az ég szerelmére Gi Na - hangos, leteremtő hangja hallatán összerezzenek, s szívem szerint már menekülnék is abba az irányba ahonnan érkeztem, de a dermedtségemet és ijedtségemet kihasználva, megszaporázott léptekkel, gyors vágtában fékezi le magát mellettem, hogy belém kapaszkodjon és maga után vonszoljon a stúdiók irányába - hányszor mondjam el neked, hogy vegyél már magadra valami elegánsabb ruhát?! Nálam dolgozol! Egy divat cég vezetőjének a húga vagy Gi Na, nem engedheted meg magadnak, hogy így nézz ki! Milliónyi új ruha van a szekrényedben, de te mégis úgy jársz fel-alá ebben a nyomorult épületben, mint egy rongyos, tanyasi kölyök aki a rokonok levetett és kinőtt cuccait hordja. Már tényleg csak a szalmaszál hiányzik a szádból. Hát nézz már körül! Nézd meg a lányokat, nézd meg milyen szoknya és blúz van rajtuk, látod hogy áll a hajuk? Csinos konty vagy elegáns copf - mutogat végig rajtuk, miközben a maga sietős tempójával rángat át a tömegen. Ha kellő erejű szél lenne, még sárkányt is tudna velem eregetni.
- Mindenki tip-top, csinos és szemre való, te pedig tramplisan csoszogsz a tornacsukádban és a kockás ingedben. A hajad is milyen? Mint egy szénakazal! Nem, hogy eladni nem fogsz tudni egy normális ruhát se a szalonban, mert úgy nézel ki, mintha az utcáról cammogtál volna be, de még férjed se lesz soha! Kinek kellene egy ilyen nő? Az "öccsüket" nem fogják feleségül venni.
- Ha valaki megszeret, hidd el, hogy nem a stílusommal lesz elfoglalva és különben is, magamért szeressenek, azért aki vagyok és ne a ruháimért. De Woo Jin? Ugye nem mondod komolyan, hogy te az alapján választanál feleséget, hogy éppen milyen cipő van rajta?! - hajolok hozzá közelebb miután lefékezi magát, hogy tökéletes szögből és közelségből lássam az arcát, valamint annak rezdüléseit.
- De! Muszáj az összhangra is koncentrálni, egy nő úgy ad ki egy kerek egészet. Haj, ruha, jó modor! Szóval pörögj fel egy kicsit és kezdd el beleásni magad a szép ruhák sűrűjébe! Eun Hye, gyere légy oly' kedves és segíts ezen a csúf, szürke kisegérkén.
...és ekkor sikerült rádöbbennem arra, hogy a bátyám legnagyobb becsben tartott, Franciaországban tanult stylistjának szavai mellett az enyémek semmit nem számítanak.
Napjainkban
- Muszáj ezt felvennem? Ez annyira nem én vagyok - végső elkeseredésemben még a hangom is szokatlan magasságokat és igazi, nyafka lányokéra emlékeztető élt üt meg, ahogy az óriási, egész alakos tükör előtt is eltörpülve tartom fehérneműben pipegő, hófehér valóm elé a tüzes vörös csipke anyagot - hiszen ez icipici! - hüledezve mérem és igazítom combom közepéhez az alját, s ha belegondolok abba, hogy ezt még felveszi a vállam, a mellem és a csípőm, tényleg csak egy parányi kis szalvéta méretű valami marad belőle amit folyamatosan húzogatni fogok, nehogy kilátsszon a fenekem.
- Jaj ugyan már! Négy éve kicseréltük az egész ruhatáradat, akkor is sírtál két hétig, hogy idegen vagy a ruháidban, mégis megszoktad és egészen megújultál. Ne kezd el újra jó? Most is megfogod szokni, és csak egy fotózás erejéig kell viselned. De a nyakamat tenném rá, hogy megfogod fontolni, hogy később is ilyet hordj.
- Egy fotózás erejéig, hogy lássák a combomat vagy épp azt, amit nem kellene? Hát mit mutatok én ezzel magamból?
- Megmutatod a formás lábaidat, a kerek csípődet, a keskeny derekadat és azt, hogy van melled! Gyakorlatilag azt, hogy nő vagy, nem pedig egy roggyant kis deszka. Lehet, hogy bár aprócska vagy - fülig érő vigyorral paskolja meg a fejem búbját hiszen tagadhatatlan, a száznyolcvannégy centije mellett az én kőkemény százhatvanhárom centim aprónak számít - mégis jó az alakod. Hidd el, ezután bomlani fognak utánad a pasik...
- Gyönyörű lesz, ha oszladozó pasasok fognak csorogni utánam - motyogom az orrom alatt, szememben jól látható elégedetlenséggel, ahogy félrebillentett fejjel nézem a magam előtt tartogatott csipkecsodát - jól van, felveszem, de csak most az egyszer!
- Szuper, akkor majd ne felejtsd el ezt is, ezt is és ezt is felvenni hozzá, utána gyere át a szalonba, kapsz egy nagyon vagány kis sminket és frizut - fal fehérre sápadva, elnyíló ajkakkal nézek végig az elém tett fekete, közel tíz centis sarokkal és óriási platformmal túl csecsázott cipőn, az én olvasatomban "too much" ékszereken és a szegecses táskán.
- Már ne is haragudj, de... hogy fér össze a szegecs a csipkével? Woo Jin?... - kérdéseim re viszont csak a fal tudna válaszolni, hiszen rajtam kívül senki nem tartózkodik a helyiségben, csupán a mellettem bárgyún terpeszkedő, magukat incselkedve mutogató ruhadarabok.
Ilyennek tartanak
- Imádom a természetes, okos, és félénk de mindig mosolygós lányokat... akik naivan hisznek az emberek jóságában, és nem mernek erőteljesebb hangot megütni másokkal szemben.
- Meglepődnél... - jegyzem meg, amire természetesen mint mindig, most is van néhány kéretlen szava.
- Jó, de a munka az teljesen más. Látom én, hogy milyen vagy a férfiakkal. Nekem pedig a magadfajta behódoló szépségekre van szükségem. A legtörékenyebbekre - tekintetem pingponglabdaként pattog a szemei valamint az oldala mellett lévő ajtókilincs között. A menekülést fontolgatom noha tudom, előle nem menekülhetek. Mióta a bátyám beengedte a családba, mióta engedélyt adott arra, hogy a közelemben legyen, macska-egér harcot vívunk egymással. Amerre menekülők ő tuti, hogy már rég ott áll velem szemben és orra alatt hamisíthatatlan "az enyém vagy" vigyorral figyeli minden egyes léptemet, követi a mozdulataimat. Sokan csak a jómódú, nyakkendős, milliárdos úriembert látják benne... a pasit, akinek családját egyesíteni akarják az enyémmel és a pasit, akinek később részesedése lesz a cégünkből és beleszólása annak fejlődésébe. A legnagyobb félelmem talán mégsem ez, sokkal inkább az, ahogy rám néz. Képes a családi vacsoránál levetkőztetni a tekintetével, s húzódjak bármerre, nem tágít. Csak azt nem értem, hogy Min Jae, hogy nem látja azt amit én? Hogy nem veszi észre, hogy egyáltalán nem illünk össze, s míg ő határozott, tiszteletlen és erőszakos a nőkkel, addig én egyre inkább érzem távolinak magamtól az eddigi életemet? Nem látja, hogy folyamatosan elhidegülök még tőle is? Szinte menekülök mindenki és minden elől, akinek beleszólása van az életembe. Begubózok a kis világomba, a munkámba és legjobb tudásom szerint tartózkodok minden jelleggel ott, ahol egynél több ember fordul meg. Egyfajta potenciális védelmet keresek a társaságukban, így még csak véletlenül se tudok egyedül, kettesben maradni vele.
Anyuék kiskorom óta arra tanítottak, hogy vigyázzak magamra, legyek erős és ne hajoljak meg egy férfi akarata előtt, ha azt nem tartom helyesnek, vagy épp kellemetlenül érzem magam a társaságában. El is várták, hogy legyen annyi eszem, hogy nem dobom csak úgy oda magam akárkinek, amiért az szépen néz rám, vagy dorombolva becézget. Viszont arra nem készítettek fel, hogy szép számával lesznek olyanok, akik ezt kifogják majd használni, akik pont azért fognak tudni belém kötni, mert rideg tartózkodást tanúsítok az erősebbik nemmel szemben. Képtelen vagyok teljes mértékben megbízni bennük, tűnjenek bármennyire is jószívűnek és hálás embereknek, számomra szükségeltetik kialakulnia egyfajta kölcsönös bizalomnak.
- Azt hiszem mennünk kéne... - suttogom halkan, miközben ujjaim a kilincset veszik célba, amit ő gyorsan el is áll előlem, nehogy tényleg kiiszkoljak a karjai alatt.
- Ráérünk. A bátyád már tudomásul vette, hogy közöttünk bármi megtörténhet. Szóval nem kell szaladni, a fotózás megvár.
~Téged lehet! De engem nem. És nem vagyok az a könnyű nőcske akinek hiszel! ~ mert igen, gondolatban nagyon jó vagyok, de, hogy ezt ki is mondjam? Lehetetlen küldetés...
Hasznos információk
Státusz: Normál karakter |
Becenév: Gi Na, Ginny |
Születési hely és idő: Dél-Korea, Seoul 1988. December 10. |
Play by: Park Min Young |
Csoport: Városlakó |
Foglalkozás: S&C Luxury divatcég magazin főszerkesztője |
Családi állapot: Hajadon |
Iskolai végzettség: Diploma |
Életem egyik darabkája
"Zokog - s szép szárán könny csorog,
Mint halhatatlan gyöngysorok."
Talán a piros ruha bűne?
A csend megmásíthatatlan, szinte ordít, miután kettesben maradok Ji Hoonnal és a piros ruhával a hófehérre festett öltözőben. Végtelen és olyan mély, hogy az ember szinte zavaróan hangosnak találhatja még akkor is, ha a levegővételek halk neszezése mellett kacajok és kiabálások zaja szűrődik be a résnyire nyitott ablakon. Egy iskola van a közelben, előtte pedig egy játszótér, aminek egyik, kovácsoltvasból fabrikált lábakon álló padján szoktam lepihenni a szomorúfüzek takarásában. Ott jelen lehetek, mégis eléggé rejtve ahhoz, hogy a gyerekek ne rám figyeljenek, hogy folytathassák játékos vidámságukat, én pedig az ő erejükből, lelkesedésükből és egymás iránt érzett szeretetükből meríthessek újabb és újabb adag erőt magamnak. Az utóbbi időkben menekülés, rohanás lett az életem, itt pedig nem keres még a kutya se, így kijelenthetem: ez az egyetlen hely, ahol nyugodtan pihenhetek, mikor az általában hosszan elnyúló, robotoló munkát kicsit megszüntetni vágyok.
Félreértés ne essék, imádom a munkámat. Nem csak az itt lévő embereket, vevőket és a barátnőket, de ezzel együtt a családias, modern és világos környezetet is. Azt, ahogy az arany, hamvas fényben úszó szobának minden pontját a gyerekek nevetgélése tölti be és teszi ez által meseszerűvé, izgalmassá. Imádom, hogy az alkony fényébe merülve jelennek meg és ütköznek faltól falig a halovány fénycsóvák, melyek lágy vonalakat festenek a falakra, rajzokat, furcsa, de annál ismerősebb motívumokat a parkettára. A spirális formák, csúcsok, csillagok és gömbök már most a karácsony szépségére emlékeztetnek és az akkor várt csodákra. Igen. Azt hiszem ehhez az ünnephez tudnám a leginkább hasonlítani a bátyám által megteremtett céget. A karácsonyhoz, a békességhez, nyugalomhoz és az odaadáshoz. Egyedül már csak a biztonságomban nem vagyok biztos, ami akkor vált először nyilvánvalóvá, mikor Ji Hoon elkezdett visszaélni a bátyámtól kapott bizalommal, ami sokkal inkább rám irányul, mintsem más felé. Kezdetek kezdetén megmondta neki, hogy vigyázzon rám, hogy óvjon és védjen. Ezt pedig csak addig képes tartani mind a mai napig, míg a fivérem jelen van, hiszen mihelyst ketten maradunk, mintha úgy gondolná, innentől kezdve szabad kezet kap ahhoz, hogy bármit megtegyen velem, amit csak jónak lát.
Ki kell tiltani innen!... valahogy el kell érni azt, hogy ne járjon be akkor, mikor csak kedve tartja, hiszen kicsoda ő? Kije ennek a cégnek, amiért úgy jön és megy, akárha otthon lenne? Ó, természetesen bonyolultabb ez annál mint elhiggyem, csak úgy ki lehet majd tessékelni. Mert bár jelen állás szerint nincs semmi a kezében és nincs semmi joga ezen a helyen, ő már elkönyvelte magában azt, hogy a jövendőbelije vagyok és hamarosan ugyan annyi része lesz ebből az egész mennyországból - ma még mennyországnak hívom de akkor pokol lesz - mint amennyit példának okáért Min Jae is a magáénak tudhat. Hol bukott el és hol, mikor fordult ekkorát a világ?! Mikor változott meg a testvérem és miért nem érdekli az én véleményem? Miért nem látja azt, ami valójában történik előtte? Azt, hogy lassan ötödik perce küzdök egy nálamnál húsz centivel magasabb és cirka harminc kilóval nehezebb pasival, aki minden erejét beleadja abba, hogy a piros csipkeruhán keresztüllátva, olyat képzeljen maga elé amit nem kellene, és amit még csak nem is szégyell? Miért nem tűnik fel neki, hogy zavart vagyok Ji Hoon jelenlétében, hogy próbálok minden egyes alkalommal távol maradni tőle, mikor megjelenik? Ennyire vak? Vagy csak én vagyok ennyire ügyetlen?
- Téged tényleg nem tanítottak meg arra, hogy "inkább hagyd magad, hamarabb szabadulsz"? Miért ellenkezel még mindig, aranyom? - ujjai az arcomat érintik, mialatt én lesütött szemekkel próbálok kellő energiát fektetni abba, hogy végre megtaláljam a hangomat és elhitessem vele, elég elszánt vagyok ahhoz, hogy könnyű szerrel száműzzem innen. A probléma ott kezdődik, hogy ezt még én se tudom elhinni magamról, hiszen szabályszerűen reszketek. Meg-megremegek minden egyes alkalommal, mikor tenyere újabb és újabb területeken térképezi fel a bőrömet: arcomon, nyakamon, vállamon vagy éppen a karomon.
-... átöltözni jöttem, Ji Hoon... - suttogásom elenyésző erejűnek tűnik az ő mély, doromboló hangja mellett.
- Tudom jól, én pedig ezért is vagyok itt... azt hittem korábban érek majd ide. De sajnos elkéstem, bár! - mutatja fel mutatóujja hegyét - ez még nem jelenti azt, hogy ne tudnánk orvosolni a problémát - kapaszkodik bele a ruha hátán lévő cipzárba. Nagy nehezen, de egyelőre még sikerül visszavernem a "támadását", gyors mozdulatokkal kerülöm ki őt, s bújok át a karja alatt, hogy minél messzebb siethessek. Illetve szeretnék sietni, ha nem kapna a csuklóm után.
- Fotózás lesz, Ji Hoon! Fél órán belül ott kell lennem a stúdióban, most.. most nincs időm rád! - pont a végére sikerül kellőképpen felerősítenem a hangomat, így azt hiszem nem lep meg a sértettség amit az arcán látok végigfutni csattanó szavaimat követően, hogy aztán maró gúnyként gyűljön össze a tekintetében.
- Hogy rám nincs időd? Akkor kire van, babám? Esetleg valamelyik kigyúrt modell lovagodnak tartogatod magad?
- Tessék?
- Mit nem értettél? - időbe telik mire rádöbbenek, nem az ijedtség bénított meg annyira, hogy egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni, hanem az ő kezének szorítása. Az, ahogy következő mozdulatával, egész testének erejével a falnak présel, s már-már megtagadva tüdőmtől a levegővétel minden formáját, elnyíló ajkaimat látva gúnyosan elvigyorodik.
- Nézz oda, most meg nem is találod a szavakat igaz?...
1 órával ez előtt
- Még mindig csak itt tartasz? Ne fárassz már édes bogaram, hát húzd fel azt a cipzárt - meg is ragadja az említett ruhaelemet - és húzd fel szépen, hogy... hopp, bocsánat - a lendület miatt időm sincs arra, hogy felfogjam mi történik, ellenben ő már tudja, hogy hülyeség volt amit csinált. Egy egész hajtincsemet sikerült becsípnie a cipzárral, hogy még csak véletlenül se maradjon ugyan olyan, tökéletes állapotú a hajam, mint amire nagy nehezen edzettem az elmúlt hetekben, hónapokban.
- Látod, ha felöltöztél volna már réges-rég nem itt lennél és ez se történt volna meg, most... most nézd meg, hát, hogy fogjuk ezt kiszedni innen - emelgeti, rakosgatja, lökdösi a hajamat és ezzel együtt a ruhát is, mintha legalább ez majd megoldaná. Olyan ez az ember is mint a macskák... ha valami van a polcon, lassan lökdösik, elvégre gravitáció ellenőrként szeretnék megtudni, működik-e?
- Persze, ez is az én hibám mi? Ha nem siettetnél vagy nem adnál olyan ruhát amitől világgá szaladok, már rég ott toporognék előtted és nem váratnám a fél stábot. De Woo Jin! Engedj már el az ég szerelmére - söpröm arrébb cincogva a mancsát - talán ha nem rángatnád miközben úgy nézek ki, mint egy vállfás pingvin, jó is lenne - sziszegve húzódok el tőle, hogy aztán markom közé fogva a sötét tincseket, határozott rántással szabadítsam ki a cipzár apró kis fogai közül. Szinte hallom, ahogy pattannak a hajszálak mikor kínkeservesen el kell, hogy engedjék egymást, ám ennél is irritálóbb az a hang, ami Woo Jinből származik. Akárha egy villával karistolnánk a porcelántányér felületét, nyikorogva, vicsorogva húzódik el tőlem, mintha nem is az én, de egyből az ő haját húznám valamivel. Értetlen pislogással nyugtázom nem épp férfiakra jellemző mozdulatát és hangját, és már igazgatom is vissza a vállamra a piros kis csipkés anyagot, míg ő megküzd a lábon kihordható szívrohammal.
- Most nééézd meg a hajad, hát, hogy néz ez ki?!
- Majd levágom, Woo Jin, nem számít. De különben is, hány fodrász van ebben a szalonban? Vagy húsz?
- Tizenhét...
- Na látod! Majd szépen meglátogatom az egyiket.
- Ez egy nagyon okos gondolat! Na, öltözz fel szépen babám, aztán gyere, a srácok már sorban állnak
- ja, persze a srácok. Őket valahogy mindig sikerül elfelejtenem, elvégre nem vagyok hozzászokva, hogy én hozzám kell találni egy arcot, valamint egy archoz tartozó tulajt is, nekem kell a sminkasztal mellett ücsörögnöm vagy éppen a fodrász széken, hogy emberi külsőt kapjak. Fogalmazzunk úgy, hogy eddig soha nem volt szerencsém ilyen fotózáshoz, így idegen a felhajtás, az, hogy ötven stylist kerget fel és alá az egész épületben, vagy épp egy fodrász csíp nyakon csak, hogy biztos legyen abban, hogy megfelelő színt és formát választott, aminek persze ki kell tartania egy egész napon át. És akkor még nem beszéltünk a fotósokról, akik azt ellenőrzik már reggel óta, hogy milyen szögből a legelőnyösebb a kis hörcsögpofim, mit tudnak kezdeni a testrészeimmel, mennyire vagyok fotogén. Ha engem kérdeznek, semennyire, utálok fotózkodni. Azt viszont a lelkemre kötötték, hogy ha megtaláljuk a tökéletes partnert, az mindenképpen a segítségemre lesz. Hát legyen.
Mindennek a piros és a csipke az oka
... legalábbis szeretném, ha a partner tökéletes lenne, de minden bizonnyal addig, míg Ji Hoon vadul matató és erős, határozott kezei közül próbálok elszakadni, nem fogom megtalálni.
- Te ostoba! - csattan a hangja, mely sokkal inkább hat dermesztően, mint az a lendület, ahogy nemes egyszerűséggel a földre taszít, és magam alá tört kézzel próbálom nem zokon venni a szánalomra méltó helyzetemet, miként meghajolva akarata előtt, farkasszemet kényszerülök nézni fényesre bokszolt cipőjének orrával - még mindig azt hiszed, hogy ellenkezhetsz? Édesem - guggol mellém, s csuklómnál fogva egyre közelebb és közelebb húz magához, hogy suttogó hangját minél tökéletesebben halljam - a bátyád már "eladott" nekem. Az enyém vagy Gi Na, ezt sose feledd! - szinte fröcsögi a szavakat.
Elborult elméje világít rá a világ tökéletlenségére és arra, hogy baromi rossz helyre születtem. Ha nem lennék milliomos szülők gyereke... ha nem lenne halott az apám, aki a széltől is óvott és ha nem lenne közöm ehhez a céghez, ez most nem történne meg. Nem lennék némaságig kétségbeesve, nem remegnék egy vadállat karjai között, mert arra már képtelen vagyok, hogy ellenkezzek és szabadulni akarjak.
... és annyi biztos, hogy nem egy vörös csipkeruhában feküdnék a földön, rajtam egy, piros "posztóra" beindult bikával, kinek jókora ujjai úgy mélyednek a csípőmbe, mintha az élete múlna rajta, s nem akarna minden áron, erőnek erejével a földön tartani a nyakamnál fogva.
Hogy mi a legnagyobb szerencsém? A kivágódó ajtó, és a rólam lekerülő, mázsás súly, aminek következtében végre valahára ismét levegőt kaphatok...
Vendég
Re: Song Gi Na
Gratulálunk, elfogadva!
Szépséges Gi Na!
Nem is tudom, hol kezdjem az elfogadót, hiszen egy fantasztikus karaktert hoztál közénk. A két kép tökéletesen megmutatja, kinézetre milyen vagy, és mellé olvasva a kinézetedet kapunk teljes képet. Majdnem infarktust kaptam a hosszú leírás alapján, de aztán elkezdtem olvasni, és egyik pillanatról a másikra a végére értem, mert olyan jó volt. Tetszett a hozzászólásos változat, eddig azt hiszem nem láttam még ilyesmit, általam elfogadott karaktereknél. Megemlítésre szorul még a mondhatni előtte utána kép, amit kapunk rólad. Az elsőben mondhatni keresed magad, vagy inkább kerestetik, hiszen nem találhatod meg a saját utadat ruhák terén, de aztán sikerül elfogadnod, amit kell. Részben megértem a muszáj részét, mégiscsak egy olyan helyen dolgozol, de a te oldaladat is, nem egyszerű az ilyesfajta változás. A másik részben újabb ruhadarabot szeretnének rád aggatni, és, ha jól vettem ki, ment is nekik, bár nem örömmel tetted. Ez sajnálatos. A jellemedet is hasonlóképpen éreztetted velünk, ott külön tetszettek a kiemelt részek. Itt megismerhetünk egy antipatikus férfit, aki később visszatér. A kapcsolatotokban, pontosan a hozzá fűződő viszonyodban jeleníted meg a saját tulajdonságaidat, ami roppant ötleted, hatalmas piros pont.
És a férfival szeretnék áttérni az ET-dre is. hatalmas szerepet kap benne, és ahogy leírod, nemcsak számodra kellemetlen a személye, az olvasóban is ugyanezt kelti. A képeden látható vörös ruhának sok köze van az egészhez, végigkövet minden jelenetet. A férjjelölted újra akcióba lendül, a meghódításodat illetően, ami remélem a későbbiekben sem fog pozitív eredménnyel járni, mert egy ilyen lány sokkal jobb férfi érdemel. A leírásod nagyon részletes, mégsem teszi unalmassá az írásaidat, inkább olvastatják magukat. Benned is rengeteg kérdőjel van a bátyád iránt, ami az olvasóknak is ugyanúgy megválaszolatlan marad, legalábbis most. Mindegyik jelenet megelevenedett előttem, szinte láttam az arckifejezésüket. Az utolsó rész tetszett a legjobban, szerintem az volt a legveszélyesebb, hisz, ha nem nyit be a szobába az a valaki, sokkal rosszabb, csúnyább dolgok is történhettek volna. Vagy GiNa a lábára állt volna ebben a helyzetben és azt mondja nem?
Ezt már nem fogjuk megtudni, de irány a játéktér. Vagyis nem, előbb foglalózd le a pofidat, és amit kell, aztán szaladhatsz, mert várnak.
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
|
|
Pént. Márc. 04, 2022 7:26 pm by Jung Hwayun
» Avatarfoglaló
Csüt. Márc. 03, 2022 12:02 am by Jung Hwayun
» Névfoglaló
Szer. Márc. 02, 2022 11:57 pm by Jung Hwayun
» Jung Hwayun
Szer. Márc. 02, 2022 10:01 pm by Jeason Jensen
» Elkészültem!
Szer. Márc. 02, 2022 7:32 pm by Jung Hwayun
» Wang Sarah
Vas. Okt. 10, 2021 10:03 pm by Wang Sarah
» Choi Sung-Hyun
Vas. Okt. 03, 2021 10:55 pm by Kim Eun Bi
» Fujisaki Hana
Vas. Okt. 03, 2021 9:40 pm by Kim Eun Bi
» Kim Eun Bi
Hétf. Szept. 20, 2021 7:17 pm by Kim Eun Bi