Noah Leonard Park
1 / 1 oldal • Megosztás
Noah Leonard Park
Noah Leonard Park
Ilyennek látják a külsőmet
• 180 centi, 65 kiló izom és váz, egy jó kötegre való sűrű, sötétbarna - olykor fekete vagy a barna más egyéb, sötétebb, világosabb árnyalata - üstökvédő haj, mind ez megspékelve - legjobb esetben - plusz néhány kiló ruhadarabbal, esetleg más kiegészítővel. Furcsán, már-már ijesztően karakteres arc, "helyes kis" nyuszi fogak, ami miatt mindenki azt várja, hogy végre mosolyogjak... bocs, vigyorogjak, mosolynál nem mindig kellenek a kis fehér gyöngyök.
És ha eddig se sikerült tökéletesen elvegyülnöm a tömegben, hát most se fogok, lévén úgy közlekedek még a legotrombább, legbunkóbb ufókkal teli helyeken is, mintha legalábbis bambusz szárral a seggemben járnék annak érdekében, hogy eszembe ne jusson görnyedni. Oh, mami! Mit művel az emberrel a balett és a tánc. Legnagyobb jellegzetességemnek talán ez tudható be, a könnyed, rugalmas léptek, a mindig egyenes hát - seggbe rúgott kérdőjel ma már nem menő - és a felszegett áll.
Egyéb érdekesség: Két pofára zabálom a csokoládét és ha éppen nem nyalókát szopogatok akkor annak a nyelét... legyen mivel kiszúrni néhány kancsal szemet, ugyebár.
Mindig látni rajtam egy-egy kék, zöld vagy lila foltot.
Ilyennek tartanak
"Valami nincs vele rendben...." - Ó, milyen igaz, jól látják. Mert a világomban huszonnyolc éve semmi nincs rendben. A probléma viszont ott kezdődik, hogy jelen állás szerint ők csak a külsőt látják mely elsődleges akadályként tartóztatja fel őket, számomra viszont egy bivalyerős pajzsként tesz jó szolgálatot. Tartanak tőlem... "ijesztő", "van benne valami, ami távolságtartásra késztet", "titokzatos" - hangoztatják hosszú évek óta, mióta csak pályán és ezzel együtt köztudatban vagyok. Sőt, már előtte, iskola idején is volt szerencsém hasonló megjegyzésekhez és véleményüket velősen kifejtő, roppant őszinte gyerekekhez. Valószínűleg emiatt se lepődök már meg semmin, a rosszindulatú szavak vagy a cifrább jelzők zöme se képes meghatni, már-már lepattannak rólam. Talán tényleg másabb formája van a szememnek mint a nagy átlagnak, meglehet, nyíltan kimutatom - a képemre van írva - ha valami nem tetszik és itt most nem a szavakra kell gondolni, elég egy grimasz, egy félreérthető pillantás, amitől borsódzni kezd az ember hátán a bőr. És igen, talán tényleg teszek is azért, hogy ilyen vagy olyan módon de távol tartsam magamtól az emberiség jelentős hányadát, ők pedig higgyenek amit akarnak. Viszont az én életemben minden okkal történik.
Összeesküvés elméletek millióit gyártották már rólam azóta, hogy pályán vagyok, s olyan se füle se farka sztorik egyvelegével, cifra, értetlen elméletekkel találkoztam már velem kapcsolatban, ami komolyan beleillene egy jobb amerikai krimibe, vagy épp drámába. Az viszont már kifejezetten vicces, hogy sokszor olyan dogokat tudok meg a lapokból szerény kis személyemről, amivel még én se voltam korábban tisztában. Azt hiszem fogalmazhatunk úgy, hogy tipikus esete lettem annak, amikor az utcavégi öregasszony hamarabb megtudja, hogy terhes egy kismama, mint ő maga.
Rajongók ide-vagy oda, fellépéseket követő autogram osztás vagy egyéb sajtós összejövetelek, azon túl ajtó-ablak becsuk, redőny lehúz, és visszamerülök a saját életembe, ahova nem lát be még a legkotnyelesebb paparazzi se. Ergo kijelenthetjük, hogy két arcom van... egy, ami a nagy hajrában és a siker kapujának küszöbén született, amit emberek ezrei, százezrei láthatnak viszont és ami sokszor még a legbátrabb arcba mászós sajtósokat is távolságra készteti. De ez sem a gyűlöletről vagy az olyan sokat emlegetett "milyen szar élete lehetett szegénynek!" jajveszékelésről szól. Egyszerű távoltartó védelemként használom fel azokkal szemben, akik nem tartoznak az ismertségi, baráti, családi társaságomba. Legyen nekik elég az amit látnak, amit kapnak, többet ne várjanak. Mert megszokhatták, hogy soha nem voltam és nem is leszek cirkuszi bohóc.
Ezek után talán nem is olyan meglepő, hogy átlag emberként, egyszerű táncosként és koreográfusként, idősebb testvérként, fiúként és "mackónadrágban ugrok le a sarki boltban" fasziként viszont lehull a fagyos lepel és olyan leszek mint mindenki más. Egy egyszerű fazon, aki előre köszön az idősebbeknek és a nőknek, aki megbámulja a hosszú combokat, hűtő előtt ácsorogva seggvakarva akkorát ásít, hogy majd' kiesik a saját száján, de mindenek előtt képes mosolyogni, nevetni, boldogan élni még akkor is, ha minden oka meg van arra, hogy rettegve várja a következő napokat.
Hasznos információk
Státusz: Normál karakter |
Művésznév: Noah |
Születési hely és idő: 1989. Február 27., USA, Los Angeles |
Play by: Lee Joon |
Foglalkozás: Táncos, Koreográfus |
Tagság kezdete: Több, mint 10 éve pályán |
Cég/Entertainment:Szabadúszó |
Bandán, csoporton belüli rang: - |
Életem egyik darabkája
- Az a kérdés inkább, hogy mihez mérten sokszor? Az én állapotomhoz vagy a nagy átlaghoz képest? - kérdésre nem illik kérdéssel válaszolni, de fogalmam sincs, hogy mit mondjak. Jobban megnézve a gyógyszerekkel teli vitrines szekrényt, és a rajta ücsörgő tükörképemet, jelenleg egy sértett gyerekhez hasonlítanám magam - hurrá, így bő huszonnyolc évesen - akit átküldtek az orvosiba, amiért verekedés miatt monoklis lett a szeme alja és egy hozzá értő jegelésre szólítja fel, pedig neki nem is fáj. Igen, helló, ez is az én vagyok néhány évvel ez előttről... egy gyerek aki csak megakarta védeni magát egy vele kötekedővel szemben és egy gyerek, aki nem érezte a szeme alatti monoklit, se pedig azt, hogy bő egy óra múltával akkora lett a feje, mint egy jól felfújt luftballon. Épp csak el nem szállt a helyéről. Védelmem érdekében már most hozzátenném, hogy jelen állapotom se az én hibámból eredeztethető, sokkal inkább egy elmeháborodott félnótás tudhatná magáénak a felelősséget, amiért a papíroknak kirakott szemetesbe dobta bele a törött borosüveget az annak fenntartott helyett. Már csak az a kérdés, hogy én miért matattam a szemetesben igaz?...
Egész életemben azt hajtogatták - főleg anyám -, hogy figyeljek oda mit csinálok, mihez hogy nyúlok, hiszen a legapróbb vágás miatt is kórházba kerülhetek. Mindig úgy fogalmazott, mikor rólam kérdezték, hogy egy "élő testbe zárt, törékeny porcelán". Ő kizárólag a sebezhető, könnyen sérülő csecsemőt, a veszélyesen élő és minden bútor éles sarkát megtaláló totyogó gyereket, majd a túl merész kisiskolást látta. Egy rosszcsontot, aki mindig, minden lépésével és tettével az életét kockáztatta, de mondanom se kell, hogy maga az élet is egy hatalmas kockázat a számomra. Sok velem hasonló az átlag életkor legalját se éri meg, én mégis felcseperedtem, fiatal tinédzser lettem, aki végtelen elszántsággal és hatalmas elánnal ugrott neki annak, amihez a legjobban értett és ami talán az egyik legveszélyesebb hivatás volt mind közül, amit csak választhatott magának. Ezen a hosszú úton jutottam el közel harminc éves koromra oda, hogy mind ezt a szenvedélyes tudást fiatal tehetségeknél kamatoztathassam, mert ha egészséges - viszonylag - végtagokkal akarok tovább élni, most az egyszer tudnom kell, hogy hol az a bizonyos ismeretlen határ...
Táncos pályafutásomat anyám utálta a legjobban, hiszen mialatt kiskölyök koromtól kezdve a nap huszonnégy órájában figyelt rám, akkor már úgy érezte hogy nem tudja megadni nekem a kellő biztonságot amiről nagyon jól tudta, hogy szükségem van. Azt viszont nem tudja még ma sem, hogy maga a tény, hogy otthon ül és aggódik értem, segített abban, hogy odafigyeljek mit, hogyan csinálok. No meg ott van az a bizonyos kis tesó is, aki jobban szuperált néha, mint egy vakvezető kutya.
Ficamok, zúzódások, horzsolások és törések... mind ezt anélkül, hogy bármelyiket észre vettem volna, mert igen, sokszor szükség volt arra, hogy a többiek nyakon csapjanak és székre ültessenek azt szajkózva szüntelenül, hogy "vedd már észre, mit csináltál magaddal!" Már csak az a kérdés, hogy miként veszi észre az az ember azt, hogy baj van, akinek a teste, a szervezete nem küldi a jeleket? Ha nem érzi a fájdalmat, honnan tudhatná, hogy épp milyen ellátásra van szüksége? Mert való igaz, nem mindig olyan nyilvánvaló a probléma, mint ez a vágás, főleg nem akkor ha a fájdalomérzéketlenség miatt nem ismerjük a saját határainkat...
- Akkor úgy kérdezem, hogy sokszor sérül meg és mérgesedik el, fertőződik el csak azért mert nem érzi a bajt?
- Már nem. Nagyfiú vagyok, volt jó néhány évem megtanulni ennek a menetét, bár szó se róla, bizonyos dolgokra még most is felhívják a figyelmemet mert én nem látom, nem érzem, de másnak feltűnik - összevont szemöldökkel hajolok előre, hogy jobban szemügyre vegyem a kérdéses, roncsolódott felületet a tenyeremen.
- Még soha nem találkoztam ilyen betegséggel szemtől szemben. Hallani hallottam róla, de... - mintha tudná, hogy a mozdulata alapjáraton kellemetlenséget okozna - minden bizonnyal a fertőtlenítő vérrel való elegyedésére gondol - felszisszen, s kétségbeesett pillantással fürkészi az arcomat, várva a reakciómat ami nem érkezik. Na ez az, amit én alapjáraton nem ismerek és soha nem is fogom felismerni. Az emberek tudják, hiszen megtanulták, hogy a sebet csípi az a barna lötty, amit ráöntenek. És az a normális reakció ha felszisszennek, ha megrántják a kezüket, vagy megvonaglik az arcuk. Az én receptoraim nem keltenek efféle ingerületet, így én soha nem fogom elkapni a kezem ha valami megéget, ha szögbe lépek nem helyezem testsúlyomat a másik lábamra, vagy épp nem fogom megérezni azt, ha keresztül megy rajtam egy vasrúd. Ez esetben maximum kétségbeesek a sok vér láttán és kórházba megyek, "csináljanak velem amit akarnak, legjobb tudásuk szerint!" felkiáltással. És jobban belegondolva, tényleg itt bizonyosodik be az, hogy a fájdalom tart minket életben. Mert félünk a fájdalomtól, ezért nem csinálunk hülyeségeket, képesek vagyunk mérlegelni, hogy mit szabad és mit nem. Én nem tudtam megtanulni azt, hogy felmérjem, mennyi kockázatot vállalhatok az életben.
- Ne haragudjon! - teszi hozzá újra, minek után nem reagálok.
- Nem éreztem - nyugtatom szelíd tekintettel, hogy ezzel is elűzzem a borongós felhőket a feje fölül. Tény, hogy orvosnak tanul, hiszen fiatal rezidens még - ő mondta, máskülönben nem gondolnám a profizmusa miatt - de amennyire próbál komoly odafigyeléssel bánni a kezemmel, pont amennyire belemerül a fertőtlenítésbe és öltögetésbe, pont annyira feledkezik el arról is, hogy nem kell bocsánatot kérnie, nem kell érzéstelenítőt adnia de főként nem sziszegnie, mert úgyse érzem. Elfeledkezik arról, hogy nem vagyok olyan, mint a többi páciens, mert nem szisszenek fel, nem kínlódok ha fáj és nem mormolok imát az orrom alatt, mikor a végzetemet érzem közeledni. Mert ha csak az utóbbira gondolok, egész életemben imádkoznom kellene.
A dokinőből kiindulva, az utóbbi időkben sikerült rájönnöm arra, hogy az én esetemben kétféle embert lehet megkülönböztetni, miként azok viszonyulnak hozzám. Egyik csapat, akik megfeledkeznek arról, hogy nem érzek, ezért mindig bocsánatot kérnek, ha a lábamra lépnek tánc közben, esetleg kapok egy fülcsengető sallert amiért rossz irányba fordult az adott személy nekem pedig rossz helyen volt a fejem. Persze jobb bocsánatot kérni még akkor is ha tudják, hogy úgyse éreztem semmit, de mikor jajveszékelve, jajongva kérdezgetik, hogy "fájt? Fájt?", mit mondhatnék a huszadik kérdés után? Vágjam rá, hogy "nem baszd meg, kurvára nem érzek semmit!"?
A másik véglet pedig - ami amúgy veszélyesebb -, kihasználják, hogy "nem fáj"... jó ég, hány tanárom volt korábban akik nem vették komolyan és addig hajtottak, amíg meg nem unták, hiszen én nem húztam két órányi kőkemény balett óra után úgy a számat, mint mindenki más. Pedig pont ez a túlhajtás rejti magában az igazi veszélyt.
- Milyen érzés? - vékonyka hangon szól, reménykedve, hogy választ adok neki, de ugyan ezzel a lendülettel le is lohad az arcáról a kislányos vigyor, hiszen sikerül rádöbbennie arra, hogy megint hülyeséget kérdezett. Zavara mértékével nő az én szórakozottságom, valamint a vigyorom szélessége.
- Most akkor kérdezzem én, hogy "milyen érezni?" Azt hiszem nekem nehezebb lenne elképzelni.
- Sajnálom.
- Ne tegye. Tudja, az ember azt gondolná, hogy fájdalom nélkül az élet merőben könnyebb, jobb és élhetőbb lenne. Azt hiszik, hogy a magamfajták szuperképességgel vannak felruházva és soha nem esik bántódásuk mert nem érzik a fájdalmat. Viszont pont ez a baj, hogy nem érezzük azt se, mikor végzetes baj történik. Lehet belső vérzése az embernek, akkor se vesszük észre... nevetve megyünk haza miután letépte a karunkat a metró. Hatalmas hülyeséget csinálhatunk, lenyelünk egy borotvapengét, mert tudjuk, hogy nem fogjuk érezni ahogy felszabdalja a torkunkat és a gyomrunkat. Nincsenek korlátaink. Higgye el, nem olyan jó, úgy is mondhatnám, hogy maga az átok, amiért soha nem kell azon gondolkozni hasogató fejfájás vagy fogfájás közepette, hogy mégis mi a fenét vegyek be a már kipróbált de még mindig hatástalan pirulák mellé, hogy legyen egy kis nyugtom... fogalmam sincs milyen együtt élni magával a szóval, hogy "fájdalom"... nehéz elképzelni de olyan ez, mint egy színvaktól megkérdezni, hogy szerinte milyen a kék vagy a piros. Vagy egy vaktól, hogy milyennek látja a világot - sóhajtom, majd egy alig észrevehető, viszont annál bizonytalanabb és lemondóbb mosolyt engedek meg magamnak, ahogy a velem szemben üllő fiatal lány arcát fürkészem, miközben hatalmas szakértelemmel matatnak apró, vékonyka ujjai a kezemen ejtett mély vágás körül... illetve matattak, ugyanis jelen állás szerint úgy issza a szavaimat egészen bepárásodott szemekkel, mintha az édesanyja olvasna fel neki a kedvenc mesekönyvéből.
- Hányas típusú?
- Ötös... - betegségem teljes neve "veleszületett szenzoros és autonóm neuropátia". Gyengébbek kedvéért fájdalomérzéketlenség, melynek megannyi típusa közül talán ez nevezhető a legkegyesebbnek, ha azt vesszük, hogy a többit nem csak a teljes fájdalomérzet hiánya jellemzi, de ugyan akkor mentális zavarok, fogyatékosság, hő háztartásbeli gondok és még sorolhatnánk napestig. Belém csak a fájdalom milyenségének megismerését felejtették el bekódolni, de ez mégis épp elegendő ahhoz, hogy heti egy alkalommal mindenképpen meglátogassak egy szakit, ha pedig történik valami - amit persze én nyilván nem ismerek fel, de más képes mérlegelni - azonnal tiszteletemet kell tenni az orvosok színe előtt pont, mint ahogy azt most is teszem. Ezzel meg kellett tanulnom együtt élni pont, miként azzal is, hogy az emberek meglepetten, kétségbeesetten vagy értetlenül néznek rám, hiszen nem ismerik ezt a nyavalyát. Ami nem baj... mert addig vagy egészséges, addig élsz teljes, biztonságos életet, amíg tudod, hogy a következő elhamarkodott tettnek fájdalmas következményei lesznek.
Hogy mi tart még mindig életben? Mind az amit felépítettem, a családom és akiknek csak egy picit is szükségük van rám. De az életem igazi éltetője és legszebb eddig hallott, felém intézett mondata egy gyerekkori barát száját hagyta el: "Lehet, hogy kín és szenvedés így az élet, még ha nem is olyan értelemben, mint minden más embernek... de ne feledd, hogy a magadfajták három éves koruk előtt meghalnak. Te pedig itt vagy tízszer olyan idősen, mint amennyit gyermekkorodban megjósoltak neked. Élj!"
Azt persze ki kell emelnem, hogy ez a majdnem harmincas szám, nem az én, hanem a barátok és a családom érdeme. Az apámé, aki a legjobb orvosokat biztosította és az anyámé, aki saját magát nem kímélve, fáradtságot és nehézségeket nem ismerve figyelte minden lépésemet, miközben az öcsémet is nevelnie kellett. És persze itt van még a "gyerek" is, aki bár megtartotta az idegesítő kistestvér szerepét, mégis ő volt az, akinek át kellett vennie egy idősebb testvér feladatait. Mert ahelyett, hogy én védtem volna meg őt mind ahányszor bajba került, a mi esetünkben ő volt az, aki rendszerint segítő jobbot nyújtott...
Vendég
Re: Noah Leonard Park
Gratulálunk, elfogadva!
Kedves Noah!
Wooow! Kezdetben tényleg csak ennyit tudok reagálni, hiszen nem semmi percekben volt most részem általad. Először is: micsoda szóhasználat! Nagyon tetszik, hogy milyen precízséggel, valamint gondossággal írod le a szavakat, és amellett, hogy nem elégszel meg azzal, hogy "kiegyenesedve járok", hanem kifejted azt néhány frappáns fordulattal, rettenetesen élvezhető az alkotásod. Úgy értem, nem csak elolvasom és bólintok, hanem tényleg elmondhatom, hogy ha írnál egy könyvet, azt biztosan megvenném! Szemem előtt volt a karakter, át tudtam élni a személyiségét és annak a kinézetre eső vetületét. Az biztos, hogy nagyon titokzatos egy férfi, én magam is rabja lettem és nem a pb miatt! Nagyon örültem, mikor rávilágítottál a média árnyoldalára és teljesen meg tudom érteni, hogy nem akar Noah cirkuszi bohóc lenni. Neki nem szükséges evőtálcán kínálnia magát, hogy vegyék a rajongók, véleményem szerint érte futnak a pénzes urak és nem fordítva. Tetszik! Tényleg tetszik! Ahogyan az is, hogy tökéletesen megmutatkozott, a karakter és az öccse egy családból származnak és ez a gondolkodásmódotokban és a hozzáállásotokban megmutatkozik. Hát, igen, a szelektív hulladékgyűjtés az fontos, főleg egy akkora városban, mint Seoul.
Az ET elején is éreztem, hogy egy betegség fog kirajzolódni a történet folyamán és ezúttal is szeretném elmondani, hogy mennyire jó és figyelemfelkeltő- illetve megőrző stílusban írsz, jó taktika a csattanót nem csak leírásszerűen kijelenteni már az elején, hanem - ahogyan te is csináltad - hagyni az olvasót és szépen rávezetni a lényegre és a tetőpontban a szeme elé tárni a valóságot. Ami a betegséget illeti, egyedi! Én legalábbis még nem találkoztam hasonló karakterrel és az biztos, hogy nem könnyű kijátszani, persze ezek után nincs kétségem, hogy neked menni fog. Sokszor gondolkoztam rajta, hogy vajon milyen lehet így élni, tehát külön plusz pont tőlem, amiért e rendellenességgel alkottad meg őt. Írhatnék róla bölcselő, helyeslő szavakat is - hogy mennyire veszélyes és hasonlók -, de semmi értelme, mert felettébb részletesen levezetted nekünk.
Összességében egy szépen megírt, egy alaptörténettel megáldott (Dokinő-Noah) előtörténetet kaptunk tőled, aminél már csak egy valamiért rajongok jobban, magáért az ötletes és ízig reális karakterért. Köszönöm!
Ja igen, majdnem elfelejtettem, még valami: a karakter elfogadva, siess foglalózni és jó játékot kívánok neked, nektek!
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
|
|
Pént. Márc. 04, 2022 7:26 pm by Jung Hwayun
» Avatarfoglaló
Csüt. Márc. 03, 2022 12:02 am by Jung Hwayun
» Névfoglaló
Szer. Márc. 02, 2022 11:57 pm by Jung Hwayun
» Jung Hwayun
Szer. Márc. 02, 2022 10:01 pm by Jeason Jensen
» Elkészültem!
Szer. Márc. 02, 2022 7:32 pm by Jung Hwayun
» Wang Sarah
Vas. Okt. 10, 2021 10:03 pm by Wang Sarah
» Choi Sung-Hyun
Vas. Okt. 03, 2021 10:55 pm by Kim Eun Bi
» Fujisaki Hana
Vas. Okt. 03, 2021 9:40 pm by Kim Eun Bi
» Kim Eun Bi
Hétf. Szept. 20, 2021 7:17 pm by Kim Eun Bi