Donghyun & Taena
Donghyun & Taena
Zötykölődik, nagyon de nagyon ráz, mintha kavicsos úton mennénk. Nem értünk volna még oda? Álom lett volna? Olyan, mint mikor vidékre szoktunk utazni, ahol csak földes utak vannak és rezek a kocsi, mindig felkelt és nem tudok aludni, bezzeg YoungIm. Erre a gondolatra picit kinyitom szememet, de észre veszem, hogy sötét van, mindig nappal szoktunk menni, meg nem is emlékszem apa mikor rakott be a kocsiba, biztos olyan mélyen aludtam, hogy nem tudott felkelteni, mondjuk elég valóságos álmom volt. Megint kinyitom a szemem.
-Mikor érünk oda appa?-de ahogy álmosan kérdezem úgy bele is alszok a mondtat végébe, nagyon fáradt vagyok, mintha tényleg végig futottam volna a határon.
Érzem, ahogy valaki a karjaiban visz, biztos odaértünk, de nem, nem tudom kinyitni a szemem, annyira fáradt vagyok. Aludni tudnék egész nap és fogok is, remélem anya nem bánja, ha kipakolás után ledőlök az ágyamba.
-Hogy hívnak kicsim?-kérdezi egy lágy női hang, kellemesnek mondanám, ha nem lennék megszeppenve. Nem értem, hogy hol vagyok és mi történik. Az előbb mikor felkeltem egy székben ültem és szóltak, hogy menjek utánuk, én pedig értetlenségemből mentem az emberek után. Fogalmam sincs, hogy mi ez a hely. A falak szürkék, de nem a piszoktól és semmi nincs rajtuk, üresek, néhol van egy-egy ablak, amin sötétség jön be, este van. Vagy csak nagyon korán és még nem jött fel a nap. Tátott szájjal megyek végig a folyosón és olyan érzés, mintha sose lenne vége. Most egy másik székben ülök egy kisebb szobában, ahol az asztal túlsó felén egy mosolygós néni ül, mellette egy bácsi valami furcsa géppel, amilyet még sose láttam és a hátuk mögött egy morcosabb, valamiféle egyenruhába öltözött férfi. Hogy, hogy hívnak? Legszívesebben azt válaszolnám, hogy nem tudom, mert ez nem én vagyok, ez nem az én életem, nekem nem is kéne itt lennem, éppen mentünk vidékre a jól ismert úton, erre felkelek és ismeretlenekkel vagyok körül véve, egy furcsa helyen. Azonban mikor kőrbe nézek, meglátom az arcomat az ablak üvegén visszatükrözve, mire megérintem kicsit az arcomat, mert nem hiszem el.
-Mit történik? Hol vagyok? Hol van…-és hírtelen minden eszembe jut, a szüleim szava, anyu síró arca a futás és és.-Hol van az öcsém? Körülbelül ekkor, aranyos kis pufók arca van, mindig mosolyog, de most nagyon félhet, biztos engem keres-nem válaszolnak, nem mondanak semmit csak néznek rám és tovább kérdezi a néni a nevemet. Nem örülök neki, hogy nem kapok választ, de azt mondták később megkeresik nekem, megnyugtatnak, hogy mindent megtesznek azért, hogy minél előbb találkozzunk, de előbb tudniuk kell, pár dolgot.
-Hova valósi vagy? Mivel foglalkoznak a szüleid? Hogy jutottál át a határon? Hányan indultatok?-a kérdések egymásutánja rám zúdul, bár sok idő telhet el minden mondat között, de egyikre sem tudok válaszolni. Tudom, hogy ki vagyok, tudom, hogy honnan jöttem, kik a szüleim, de nem tudok beszélni. Az emlékek előjönnek és érzem, hogy szememből könnycsepp indul meg. A néni nagyon kedvesen néz rám és türelmes, néha hallom a gép hangját, ahogy kattog a másik keze alatt, de semmi mást. Elhomályosul minden és csak a könnyeim maradnak az emlékkel együtt és egy nagy dörrenés, majd sok kicsi, szinte érzem, ahogy a homok megtölti a számat, kiszáradok és sírok, nagyon sírok, szinte sikítok. A széket kilököm magam alól, mert futni szeretnék, menekülni a durranás elől és ki a sötétből. Már majdnem elindulok, mikor eszembe jut apa, mert láttam őt, ő vitt ki onnan, a karjaiban.
-Apát szeretném-ennyit mondok könnyeim közül kilesve, többre amúgy sem lennék képes, majd a hév eltölti testemet és kiabálva, potyogó könnyekkel, hogy már levegőt is alig kapok válaszolok a nőnek, mert nem érti, hogy hogyan hozhatná most ide apukámat.-A férfi aki kihozott, vele szeretnék találkozni-vele szeretnék, mert ő az apukám. De ezt már nem teszem hozzá. Ha ő itt van, megnyugtat és mindenről könnyebben beszélek majd. Ő is eltudja mondani, meg kíváncsi is vagyok, hogy hogyan jutott át. Miért nem mondta, hogy ő is jön, és akkor anya is itt van valahol? Miért nem mehettünk együtt? Már látom is magam előtt, ahogyan komoly arccal elmagyarázza, hogy így kevésbé volt kockázatos ránk nézve és minket féltett, ezért nem mondta el az eredeti tervet. YoungIm is biztos velük van már, én is hozzá mennék el először, ő még kicsi és nagyon félhetett az átmenekülés során.
-Rendben, akkor elviszünk hozzá-meglepett és kissé szomorú arccal mondja ezt, de biztos rájött, hogy addig úgy sem tudok mondani semmit, míg nem találkozom vele. Szükségem van apára és anyára, most nagyon, mert nagyon féltem és az biztos, hogy ők megnyugtatnak. Anya elénekel egy szép népdalt, apa pedig melegen átölel hatalmas testével, miközben a kicsit magamhoz szorítom. Már a gondolatra is kissé elmosolyodom, de még jobban elkezdek sírni, miközben érzem, hogy a néni a hátamra teszi kezét és enyhén elkezd terelni az ajtó felé, mire én is megindulok.
Lassan a hangos sírásom elcsendesül, de az emlékek még túl hevesek és az előbb szinte újra éltem mindent, ezért még patakként folyik végig arcomon a víz. Már nem is időzöm el az unalmas szürke falakon, de az egyik ablaknál megállok és meglátom arcomat. Az előbb a kihallgatás során nem vettem észre, hogy mennyire meggyötört vagyok és koszos, végig homok lep, ahova pedig a könnyeim megérkeztem ott összekeveredett a durva szemekkel és kissé sötétebb foltok látszódnak. Olyan, mintha vagy három évet öregedtem volna. Várnak, míg magamtól indulok el, ami mikor megtörténik szinte csak egy automatikus mozdulat, mivel nem érzem a testem. Nem érzem a testem, mert tudom, hogy mi történt velem és YongIm-mel, hogy min kellett keresztül mennünk, illetve nem is tudom, mert neki biztos ezerszer nehezebb volt, ezért kell találkoznom vele, hogy ő is megnyugodjon, minden rendben van velem is és már nincs gond, együtt a család.
Férfi hangokat hallok kiszűrődni az egyik teremből, a nyitott ajtón keresztül, de egyik sem tűnik ismerősnek, majd befordulunk az ajtón.
-A kislány azt mondta önt keresi-szólal meg a néni, de én nem hiszek neki, hogy ezt tényleg kimondta. Ismét érzem a heves könnyeket, ő nem, ő nem az én apukám. Ki ő és miért hozzá hoztak? Rémülten, ázottan meredek felé, csak őt bámulom, le sem tudom venni róla a tekintetem. Érzem, ahogyan minden elsötétedik és csak a férfi testét látom magam előtt, nem is hallok, csak tomba hangokat, amik lassan elhallnak. Tudom, ha most nem mozdulok meg, akkor összeesek és a földről kaparhatnak fel egy kanállal, mert annyira aprónak érzem magam. Az újonnan kapott három évem eltűnt és most inkább érzem magamat egy babának, aki nem tud még beszélni és így csak a levegőbe gügyög, de nem hallják meg, hogy mit szeretne. Én azapukámat szeretném látni és nem őt! Kiáltok belülről és majd szétrobbanok fájdalmamban, hogy csalódnom kellett. Nem is értem, hogy mi történik, mint ahogy az elmúlt történéseket sem értettem, de a testem megmozdul és hátrálni kezd. Még utoljára ránézek arra, kit az apámnak hittek és kifordulok az ajtón és elkezdek futni, nem tudom, hogy hova és azt se tudom, hogy honnan van erőm hozzá, de elkezdek futni, el innen, hogy megtaláljam az öcsémet.
A hozzászólást Rim Tae Na összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Ápr. 05, 2018 10:54 am-kor.
- Hozzászólások száma :7Age :19Join date :2018. Jan. 09.Ahol élek :Dél-Korea
Re: Donghyun & Taena
- Mindenkit összegyűjtöttek a határon? - Hiába ért véget számomra a helyszínelés, rengeteg dolgom van a katonai állomáson. Három tiszt előtt állok fegyelmezett testtartással, bár testemnek már igencsak szüksége lenne az alvásra. Nem az ébrenlét, inkább az elmúlt órák feszült helyzetei merítettek ki nagyon, minek természetesen semmi jelét nem mutatom.
- Nyolc gyermeket sikerült begyűjtenünk, ketten azonban életüket vesztettét a demilitarizált övezetben, amikor két taposóakna felrobbant. Holttestek azonosítására már kértem a vezetőket, hogy kezdjék meg a tárgyalásokat Phenjannal az övezetbe való legális behatolásért. Míg a hivatalos engedély meg nem születik, addig katonáim nem lépik át a vonalat - adok pontos választ a helyzetről. Szörnyű dolog történt, bizonyára két gyermek teste szakadt millió darabra, viszont nem gondolok az eset pszichológiai hátterére. Most nincs annak az ideje. A gyermekek már minden bizonnyal ebben az épületben vannak, egy másik osztályon. A kihallgatások megkezdődtek, igaz ez már nem az én szakterületem.
- Helyes, nem szabadna még nagyobb konfliktusba keveredni az északiakkal... - bólint kettőt az idősebb férfi, majd egy sóhajtással hátradől székében. Ezt a beszélgetést már csak én veszem igazán komolyan, a parancsnokok inkább egyszerű kivesézésként fogják fel a történteket. Én azonban ott voltam, s ha csak belegondolok, hogy nem sok híja volt annak, hogy lelövessek nyolc gyermeket, nehéz felszabadultnak lenni. Arról nem is beszélve, hogy bent a köd sűrűjében, több ezer láthatatlan aknával körülvéve szembetalálkoztam egy igazán nehéz sorsú lánnyal és kicsit sem annyira vicces aknakeresőt játszani a valóságban, mint a számítógépen. Mindazonáltal, ha lány szülei ilyen tettre szánták el magukat, borzasztó életkörülmények uralkodhattak ott. Szinte kizárt, hogy mindegyik menekült hozzátartozói halottnak nyilváníthatók.
- Uram! - szólalok fel egy hosszas gondolkozás után, azonban ekkor nyílik mögöttünk az ajtó. Megfordulok, három katonaruhás fazon nézi egyenesen az egyik menekültet, pont azt a lányt, akit én mentettem ki. Meglep, hogy pontosan engem keresnek, mire teljes testemmel megfordulok és teszek két kimért lépést a kislány felé. Rémülten néz rám, érzem a levegőből, hogy fél tőlem és mindenkitől, az egész szituációtól, attól, hogy neki most itt kell lennie. Lehet, hogy katona ruhában vagyok és ebben a pillanatban is a kötelességemet teljesítem, de arcom ellágyul és apró mosolyommal próbálok nyugalmat hozni neki. Bizonyára nem rám számított és csalódást jelentetek neki, mely természetes ha úgy vesszük.
Futni kezd kifelé, mire egyből indulna meg utána kísérő nője, én azonban gyorsan felállok és kitárom karomat eléje, jelzem ezzel számára, hogy hagyja futni. Gyors szemkontaktust váltunk, mialatt erőteljes nézésem adja tudatára, hogy ezt majd én elintézem. Hátrafordulok, meghajlok az urak előtt, majd kilépek a szobából és a lánnyal ellentétes irányba indulok. Tudom, hogy nem sok lehetősége van ezeken a folyosókon, én viszont már jól ismerem erre a járást és van egy sejtésem, hol fog kilyukadni. Másik irányzékból azonban hamarább nyakon tudom csípni.
Kanyargós folyosók, zárt ajtók, a meglehetősen szürkés hatás pedig valóban ijesztően hathat egy civil számára, nem hogy egy északi kislánynak, ki az egyik fordulóban szalad egyenesen nekem. Annyira retteg, hogy alig bír lábain állni, ezért hozzá képest nagy tenyeremet hátára teszem, hátha segít neki visszanyerni az egyensúlyát.
- Nem rám számítottál az imént. Bocsánatot kérek érte - hangom meleg és lassú, bár a keménységet nehezen tudom teljesen eltüntetni. Könnyei kezdik lemosni arcáról a még futás közben ráragadt homokot. Egyetlen hüvelykujjammal érek csupán orcájához és törlöm le onnét a szutykot, s egyben könnyeit.
- Kérlek ne félj a nénitől és a kérdésektől, mindenki neked akar jót, senki sem fog bántani. Ha megtudjuk, hogy ki vagy, segíteni tudunk megtalálni azt, akit keresel! - bár még mindig nem tudok annyira lágyan beszélni, mint feltételezhetőleg a nő az imént, de kedvesen elmosolyodom, egy bólintás erejéig lehunyom szemeimet, hogy meggyőzzem igazamról, továbbá arról, hogy nem kell tőlem sem tartania.
- Hogy hívnak? - teszem fel a kérdést halkan, már-már suttogva. Meg akarom ismerni azt a lányt, akiért életemet kockáztattam, de mégis úgy érzem, a lehető legjobban cselekedtem, mikor fegyver nélkül rohantam be a halálos terepre, egyben pedig őhozzá.
- Hozzászólások száma :13Age :40Join date :2018. Jan. 09.
Donghyun & Taena
Minden részem azért küzd, hogy ne jöjjenek elő az emlékek, de nélkülük sosem jövök rá, hogy mi történt. Ez viszont most nem is érdekel, csak a néni után megyek a folyosón, miközben mégis rémképek jönnek elő a fejemben. Apához megyünk, ami kicsit megnyugtat, de biztos, hogy mikor meglátom megint hangos sírásban török majd ki, a fáradtságtól, félelemtől és megkönnyebbüléstől, hogy minden rendben van velük is és együtt élhetünk tovább.
Még a zárt ajtón keresztül is hallom, ahogy mély hangok jönnek ki rajta, az erős férfi duruzsolás eljut fülemig, de nem értek belőle semmit. Már bent állva veszem észre, hogy tényleg többen vannak bent. Mikor az eddig engem kísérő néni megszólítja egyikőjüket, akkor még nem tudom, hogy mire számítsak. A bácsiban az apámat látom, innen a hátát nézve, mert magas és apa is ilyen egyenesen szokott állni, de a ruhája most más. Ahogy megfordul rákell jönnöm az igazságra, ez nem ő. Nem rögtön, de megint elkezdek sírni, ahogy felém lép nem segít és mosolyától még jobban elkeseredem, bár lehet igaznak látom, mégsem vidít fel. Nem tudok tovább a szobában maradni és elindulok kifele, szaladva, pont úgy, mint mikor a sötétben futottam az életemért. Most inkább azért futok, hogy kiszaladjak az időből, vissza, haza, anya karjaiba, mikor énekel, de most nem kelt fel, hogy titokban elmondják, mi lesz az este menete.
Nem tudom, hogy meddig szaladhatok, de már alig kapok levegőt. Orromat marja és eltömíti a sok sírás, ahogy szememet is és már csípi minden csepp. Nem érzem magam, olyan, mintha csak lebegnék és kapálóznék, de nem tudok leállni és lelassítani. Hírtelen megint hallom a dörrenéseket, szemem is csukva van, az sem érdekel, ha neki szaladok a következő falnak, biztos nem érezném.
Végül nekicsapódok valaminek, ami nagyon kemény, akár fal is lehetne és érzem, hogy már kezdenék hátrafele borulni, de egy hatalmas, meleg valami a hátamra kerül és segít a lábaimon tartani. Mindkét kezemmel előre kapok, hogy belekapaszkodjak, amit csak érek, de csak az engem tartó valamit találom meg és azt megszorítom, bár nem sok erővel, mégis kicsit biztonságban érzem magam. Ahogy kinyitom a szemem nem nagyon látok, de a könnycsepp kigördül és felfedi az előttem álló arcát, aki letörli azt. Most már érzem a testem, lábam remegését, egész mindenem reszketését, fázom, félek és nyűgös vagyok, legszívesebben nyafognék, de megtanítottak rá, hogy ilyet nem illik, így inkább magamban tartom. A kéz biztosan tart én pedig kapaszkodom még benne egy ideig. Az arcomhoz érő bácsi mozdulata, nem hoz zavarba, inkább csak értetlenül nézek rá, mintha csak arra várnék, hogy megmondja, mit csináljak, mert én képtelen vagyok most ezen gondolkodni.
Nem is fogom fel, hogy az imént mondott valamit, de lassan eljut tudatomig a bocsánat kérése, mire még jobban elszomorodom, ha ez egyáltalán lehetséges de már nem sírok.
Hangja olyan, mintha nem is belőle jönne és megint olyan érzés tölt el, mintha apu lenne mellettem, ő is pont így beszélt. Kimérten, de tele szeretettel és ez elbizonytalanít, el is engedem karját és kicsit hátrálok felőle. Csak bólintok egyet válaszként, mert nem tudom, mit kéne csinálnom, úgy tűnik elszaladni nem lehet innen. Ez a gondolat is megijeszt, mert bezártnak érzem magam, sok ismeretlen között, egyedül egy ismerős arc van, aki még inkább furcsa érzéseket kelt bennem.
Ő is próbál megnyugtatni szavaival pont, mint a kihallgatásnál, ott is ezt mondták, de ahogy tőle hallom, elhiszem neki, hogy tényleg minden rendben lesz.
-Rim Tae Na-válaszolok neki halkan, lesütött szemekkel, mert az imént még ezt sem akartam elhinni, hogy én, én vagyok, de csak ezt a választ tudom neki adni.-Nem egyedül jöttem-teszem még hozzá félénken a kistestvéremre gondolva és remélve, hogy segíteni fog őt megtalálni.
Egy ideig még így állok és várom, hogy mi fog történni és mikor érzem, hogy kicsit vissza szállt belém az erő, megfordulok és elindulok arra, amerről jöttem, vissza a nénihez és abba az unalmas szürke szobába. A bácsi jelzi, hogy ne arra menjünk, amit én először furcsállok, de elindulok csöndben mögötte, valahogy sikerül uralkodnom magamon, ha látom magam előtt erős testét és magabiztos lépteit, mert én nagyon nem ilyen vagyok. Még mindig elszomorít a hasonlóság, amit észreveszek, de lehet pont ezért érzem magam nagyobb biztonságban mellette.
Egy ideig megyünk a folyosón össze-vissza én már rég ne tudom merre, de ez ma már a sokadik nem tudom. Egy szót sem szólok egész úton, ha tudnék, se lenen mit, majd a már ismerős szobában állunk, ahol túl sokan vannak, így a bácsi mögé lépve, kissé belekapaszkodva az egyenruhája szélébe lépek hozzá közelebb. Megijedek a sok mindenki láttán és most inkább kint lennék a folyosón, de nem itt. Elhalkulnak, ami nagyon nem tetszik, arra figyelnek, hogy mi történik és páran igyekeznek bíztatóan nézni rám, de én belefúrom tekintetemet az előttem lévő hátába.
Minden csak úgy történik egymás után és már megszólalnak, a kihallgatásomról beszélnek. Fel pillantva látom, hogy a néni kedvesen megindulni felém, hogy vissza tereljen a másik helységbe, de nem tágítok a menedékemtől és talán még közelebb is megyek hozzá. Szeretném, ha ott lenne velem, mert a kedves női mosoly már nem ad megnyugvást.
A hozzászólást Rim Tae Na összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Ápr. 05, 2018 10:44 am-kor.
- Hozzászólások száma :7Age :19Join date :2018. Jan. 09.Ahol élek :Dél-Korea
Re: Donghyun & Taena
Mivel rövidebb útvonalon haladok, hamar a futkározó kislány előtt termek. Óvatosan megtámasztom, próbálok lágy és melegszívű emberként bemutatkozni neki, holott kinézetem éppen ellenkezőjét sejteti. Hogy mondhatnám el, hogy most már nincs miért menekülnie, ő már pár órája megmenekült? Nekem dől, átölelve kapaszkodik meg bennem, én is masszív védőfalként borítom köré karjaimat, lassan kezdem simogatni hátát, hátha segít neki megnyugodni. Sokáig nem tudom, hogy hatnak-e szavaim, mosolyom nem talál viszonzásra, de nem is várom el tőle, hogy egy ilyen éjszakát követően felfelé gördüljenek ajkai. Nevét azonban megmondja, s ez nekem már bőven elég kezdetnek. Heteken keresztül nem is várhatnék tőle többet, kortól eltekintvén sem.
- Kim Dong Hyun vagyok - mutatkozok be én is, és majdnem elkotyogom neki, hogy én szaladtam oda hozzá a határon, csak beazonosítás végett, hogy tudja, mi már találkoztunk, azonban időben kapcsolok és visszaemlékezek a szobában történtekre, a csalódására, úgyhogy jobbnak érzem kerülni ezt a témát. - Kivel jöttél TaeNa? - kérdezek rá okosan, mert talán tud olyan információval szolgálni, amivel mi még nem rendelkezünk. Ilyenkor nem szabad általunk ismert adatokkal dobálózni, mert a vallatott előbb fogja tudni, hogy mennyire hiteles az, amit tudunk, s ez egyértelmű hátrány számunkra. TaeNa esetében viszont jobb, ha ő mesél nekünk, hányan indultak el, kivel jött, és így még véletlenül sem riasztom meg abban az esetben, ha nem egyezne a valódi, végső tényállással. Egyelőre...
Meglepődök, hogy a kislány egyszer csak megfordul és elindul visszafelé. Látom nehéz mozgását, fáradt lépéseit, úgyhogy szólok neki, hogy a rövidebb út könnyebb lenne. Megvárom, míg mellém ér és kezemet ismét óvatosan hátára téve kísérem őt vissza az irodaszobába. A nő válláról hatalmas kő esik le, mikor meglát minket, azonnal indul felénk, de kitartom karomat, megállásra kérve őt.
- Kérem! - nyugtatom, hogy innen átveszem a feladatát, mire ő értetlenül engedelmeskedik és lép oldalra két aprót. Első célom átadni a parancsnokoknak, illetve a közben megérkezett jegyzőnek az általam megszerzett információkat, a szavaim ellenben nem tudnak utat törni maguknak. Megakad a tekintetem a szorosan hozzám bújó lányon, sokkal kisebb nálam, ezért teljesen lefelé kell néznem, hogy arcára vethessek néhány pillantást. Nagyon nehéz pillanatok ezek nekem és sajnos elveszítem a testem feletti uralmat, így arcomon kirajzolódik, hogy mennyire szomorú vagyok. Megérint a gyermek, s vele történtek, mérhetetlenül nehézzé válik szívem, amiből tudom, hogy nem fogom tudni elengedni most őt. Itt és most nem, pedig életemben már oly sok emberrel képes voltam ezt megtenni. Katonaként számos halálesetnek, illetve tragédiának szemtanúja voltam, ha mindegyiknél hagytam volna, hogy megérintse lelkemet, mára teljesen megtört pszichopata lennék, ami egyben pályafutásom végét is jelentené. Jelenleg viszont tényleg nagyon magamba szállok és elgondolkodok. Mi lesz a kislánnyal ezek után? Valószínűleg nevelőotthonba küldik. A válasz mindezekre egy igaz és erőteljes mosoly TaeNa felé.
- Hozzászólások száma :13Age :40Join date :2018. Jan. 09.
Donghyun & Taena
Ha nem lennék most ennyire megijedve, fülig érő vigyorral fogadnám a bácsit, amiért varázslóként került elém a semmiből. Most viszont még jobban megrémít, hogy tudom nincs hova futni. Érzem erős tartását a hátamon, majd a simogatást, ami kicsit felmelegíti a fagyos, remegő testemet. Már nem sírok, csak egy-két cseppecske gurul le szemeim sarkából. Nincs más lehetőségem csak, hogy válaszolok, nagyon kíváncsi rá mindenki, hogy ki vagyok, én pedig végül igyekszek a legjobb tudásom szerint válaszolni, mondjuk még mindig nem vagyok benne biztos, hogy ki is vagyok valójában.
Csak bólintok egy aprót, mikor ő is bemutatkozik. Nem jut eszembe semmi sem a nevét hallva és próbálom megjegyezni. Ő azegyetlen akit itt ismerek, pedig nem tudom, hogy ki lehet.
-YoungIm-mel-válaszolok kicsit ingerültebben és ökölbeszorított kezeimen rántok egyet. Már sokszor mondtam, hogy ki ő és hogy látni szeretném és nem értem, miért kérdezi meg tőlem ő is. De az erőm pontosan eddig tartott és kiszáll elfehéredett ujjaimból a szorítás, vállam lesüllyed és bánatosan nézek a lábaimra. Most veszem csak észre, hogy a csinos iskolai egyenruhámban vagyok, amit anya annyira rám szeretett volna adni. Nem értem miért kell ebben lennem, szép a ruha és most tönkrement, koszos és sok helyen szakadt.- Azt mondták ha külön megyünk, jobb lesz-emlékszem vissza a kocsiból kiszálló bácsira, aki végül elvitte mellőlem a kicsit.- És most nem tudom, hogy hol van-kezdem törölgetni szemeimet, miközben halkan szipogok. Nem lett volna szabad engednem, hogy egyedül menjen, még annyira pici és ha én most ilyen vagyok, akkor őt még jobban megviselhette a veszélyes futás.
Inkább elindulok, amíg még tudok és magamnál vagyok, ha sétálok akkor valahogy eltompul mindenem és akkor egy kicsivel jobb, ha futok az a legrosszabb, de ha állok egyhelyben, akkor a fejem igyekszik visszaemlékezni, amit nem szeretnék.
Érzem hátamon az óvatos érintést, ami mégis az egyetlen biztospont jelenleg és kicsit megnyugtat, hogy nem egyedül kell mennem. Azt képzelem, hogy apával magam mögött megyek az iskola igazgatójához, mert valami rosszat csináltam. Mondjuk soha nemtörtént még ilyen, de másokat már láttam és az mindig ilyen volt. Ez kicsit segít, lehet még sem rossz emlékezni, csak nem mindegy, hogy mire.
Végig a földet nézem, a szürke falakat már láttam. Mikor beérünk a szobába, ahol az előbb alig pár pillanatig lehettem, most jobban megnézem, hogy mennyien vannak bent. A nénit látom magam mellett a falhoz simulva és megint ott van az a furcsa gép az asztalon. Sokan vannak itt, akik nagyon morcos nézéssel figyelnek, lehet tényleg rosszat tettem. De én csak azt csináltam, amit a szüleim mondtak és kértek tőlem, ezért csak elnézik nekem, amiért most mérgesek.
A lehető legjobban igyekszem hozzásimulni az előttem állóhoz, ami tudom, hogy illetlenség és nem is tudom, hogy miért csinálom, valamiért a testem magától mozog és igyekszik menedéket találni. Belemarkolok a vastag egyenruhájába és az arcomat is eltakarom a nézelődők szemei elől. Először senki nem szól semmit és a csönd, amit még futás közben nagyon szerettem volna hallani, most kellemetlenül üresedik körülöttünk. Érzem, hogy a ruha tulajdonosa mozgolódik, ezért szorítok rajta, mondjuk eddig se volt nagy erő abban, ahogy fogtam.
-Beszélnünk kéne vele-beszél nagyon halkan a néni, de nem látom pontosan, hogy kinek mondja. Én viszont nem szeretnék beszélni vele, egyedül nem. Szemeim megint megtelnek könnyel és mikor a védelmezőm hátranéz rám én csillogó, könnyes, nagyra nyílt szemekkel nézek egyenesen a szemébe. Számmal szavakat próbálok formálni, főleg, hogy Ne, vagy Nem szeretném, de a hangom elveszett, elvették és most nem bújik elő.
Ez a mosoly, amit kapok más, mint az eddigiek, sokkal melegebb és remélem, hogy a néma segélykiáltásomat meghallotta, még ha csak levegő is jött ki a résen.
Nem kapom el róla a tekintetemet, amíg nem kapok választ, hogy velem jön-e, addig nézni fogom kitartóan, még ha illetlenség is. Összeszorított szájjal figyelem őt, ahogy változik az arca, de nem értem, hogy mi okozza. Én csak kitartóan figyelem. Ilyenkor szokta anya azt mondani, hogy lyukat fúrok a tekintetemmel, mindig is ez volt a titkos fegyverem, amit mondjuk ritkán vetettem be és akkor is csak játszadozásból, de ilyenkor anya megengedte, hogy picit többet játszak, mielőtt házimunkába, vagy tanulásba kezdek. Most viszont nem játékról van szó.
- Hozzászólások száma :7Age :19Join date :2018. Jan. 09.Ahol élek :Dél-Korea
Re: Donghyun & Taena
YoungIm… - mondogatom magamban a nevet és biztosra veszem, hogy megjegyzem. Feltételezem a testvére vagy a hozzá közel álló barátja lehet, de ez most nem is annyira fontos. Bólintok lassan, nyugodt tekintettel őt vizsgálva, hátha ezzel még több választ kapok, és ami még fontosabb: értékes, használható információt tudjak belőlük kinyerni. Épp ilyen a következő, noha kissé homályos szavai is, látszik rajta, hogy nem látja át a helyzet fontosságát és nem azért mondja el nekem mindezt, hogy megindulhasson a nyomozás és a felderítés, hanem csupán mert ezt kérdeztem tőle. Nem is kell átlátnia a munkánkat, nagyon fiatal még és egy ilyen menekülés után az is szép, hogy egyáltalán mer beszélni egy magamfajtának. Sejtettem eddig is, de most saját szememmel tapasztalom, hogy az északiak valóban hozzá vannak szokva a katonák látványához. Egy dél-koreai minden bizonnyal megrettenne a terepmintás, fegyveres erőtől.
- Megtaláljuk. Mindent megteszünk, hogy újra találkozzatok - simogatom meg a vállát lágy és biztató mosollyal, bár fejemben fut egy kisebb nyomozás a kapott információt követően. Azzal, hogy egyesével jöttek, nehezen beláthatókká váltak, illetve lőszerrel is kevesebb valószínűséggel találták el őket és ezek szerint a gyerekek nem önmaguktól jöttek át a határon, nem is véletlenségből, hanem megmondták nekik, vagyis azoknak, akik eme akció mögött álltak érdekük volt a gyermekek túlélése. Ismerve az északi diktatúrát, van egy sejtésem, hogy mi történt, de ez még nagyon korai feltételezés.
Visszavezetem az irodába, ahol minden tekintet a lányt éri. Nem arról híres ez a gárda, hogy megfelelően tudna bánni a gyermekekkel, magamat beleértve sem, de magamhoz húzom, amikor odalapul oldalamhoz, háta ezzel némi menedéket tudok nyújtani neki. A nő közeledését elutasítom, így szavakkal próbálja elérni a célját. Nem áll jogomban ellenkezni vele, ha beszélniük kell a lánnyal, akkor nem szállhatok szembe velük. Lepillantok a sebesültre, hatalmas könyörgő szemei szinte gépfegyverként hasítana bele szívembe. Nagyon fél, nagyon rémült. Nehéz döntés, emberként magam mellett tartanám, ha már megbízik bennem, munkámból adódóan azonban segítenem kellene a nőnek megszerezni azokat az információkat, amikre szükség van. Összeszorítom szemeimet, majd egy rövid sóhajt követően leguggolok mellé.
- TaeNa, ha azt teszed, amire kér, ígérem, hogy nem fog bajod érni és nem gyorsan túl leszel rajta - mondom nagy komolysággal, aggódó szemekkel nézve őt, egyúttal pedig igyekszem megnyugtató arcot vágni, hogy higgyen nekem és néhány perc erejéig a nővel tartson, feltételezem ujjlenyomatot levenni. A kollegina odalép hozzánk, s Taena felé nyújtja a karját.
Miután a szoba ismételten mindössze velem és a parancsnokokkal van tele, felegyenesedet, és komoly tekintettel nézek az asztal túloldalán ölők felé. Egyenes testtartással, tisztelettudóan töröm meg a csendet.
- Az akciót megszervezték. Szándékosan indították útnak a gyerekeket távol egymástól, egyesével - adom át a megszerzett információt, mire a főparancsnok ráncolni kezdi homlokát, a többiek pedig szorgosan gépelni kezdenek.
- Sok gyerek a szüleit említette, valószínűleg ők állnak mindez mögött, a legnagyobb kérdés az, hogy mi késztette őket erre és miért pont most. - Nem tudom rá a választ, úgyhogy nem szólalok meg és nem is mozdulok egy ideig. Viszont lenne itt még egy adat, egy név, amit ezúttal főként magam és Taena miatt tennék fel.
- Mindenkit sikerült beazonosítani? - Egyöntetű bólintás, ami nagy könnyebbség, az összes gyerek elárulta már nevét és korát. - A feljegyzésekben szerepel egy YoungIm nevű valószínűleg fiatalabb személy? - hangomra mocorogni kezdenek, a főparancsnok maga elé húz egy kétoldalas összekapcsolt papírjegyzetet. Türelmesen, noha heves izgalommal figyelem, miképpen átfutja az első oldalon szereplő gyerekek adatait, majd lapoz egyet.
- Nincs itt a neve - az érzelemmentes, mély válasz megfagyasztja testemet és elmémet egyszerre. Alsó ajkamba harapok, de csak épp benedvesítem azt, mivel nagy erőt veszek magamon, hogy e tényt semlegesen tudjam kezelni, így nem is rezzen meg arcom különösebben.
- Köszönöm… - felelem, miközben begépelik a nevet a laptopba, mint eltűnt, a határon át nem jutott személy egyike. Látom, hogy nem figyelnem rám, úgyhogy néhány másodperc erejéig be kell hunynom szemeimet. Ekkor nyílik ismét az ajtó, a nő hangja, miszerint ennyi is volt kettejük beszélgetése egyértelműen jelzi számomra, hogy kik állnak mögöttem. Kinyitom szememet és hátrapillantok Taenára, kedvesen, erősen…
- Parancsnok! - fordulok vissza határozottan és kemény férfias hangon szólítom meg a felettesemet. - Kérem, írják Lim Tae Na ideiglenes lakcím igazoló kártyájára az én lakcímemet. Gondját és épségét figyelem, amíg nem találunk számára jobb lakhatóságot. - Látom, hogy a parancsnokok meglepetten húzzák fel szemöldökeiket, több mint érdekes fordulat ez a részemről, főleg, hogy tudják mennyire a hivatásomnak élek, de épp ez utóbbi az, ami miatt bízok a beleegyezésükben. Ők is tudják, hogy az északi menekülteket nem nézik el könnyen a diktatúrában, így az első hónapokban, években katonai védelem alá szorulnak, illetve fordítva is igaz: ha kémek lennének, mint ahogy minden jel nem utal rá, akkor az én karjaim által hatástalanná válik legalább az egyik. És tudom, hogy mindezeket a feletteseim is pontosan tudják.
- Elintézzük! - jön is a válasz, aminek azért örülök, mert így nem nekem kell érvelnem magam mellett a szociális ügynökökkel való egyet nem értés folyamán, akik minden bizonnyal alkalmatlannak találnának engem és a mindennapjaimat egy kiskorú eltartására. Még jó, hogy a katonai vezetők ilyenkor hatalmukat élvezhetik e civilek felett. Mélyen meghajolok, majd TaeNa arcát keresem meg. Nem kérdeztem meg, hogy mit szeretne, ezért pedig bocsánattal tartozom neki.
- TaeNa, engedd meg, hogy segítsek. Melletted leszek az elkövetkező időkben, rendben?
- Hozzászólások száma :13Age :40Join date :2018. Jan. 09.
Re: Donghyun & Taena
Szomorúan, de pici csillogó reménnyel szemembe nézek fel rá, leejtett állal és elhiszem neki, nagyon, de nagyon elhiszem neki, hogy megtatálja a kistesóm. A simogató meleg kéz hátamon nem idegen és némileg meg iy nyugtat, ha a szavai nem lennének elegek. Nem az apukám, dr biztonsagban érzem magam mellette és nem is szeretném, ha elhagyna, mert akkor megint egyedül lennék.
A nagy emberekkel teli szobában megrémülök a sok vizsgáló tekintettől és közelebb húzódom a menedéket nyújtómhoz. Biztos eszreveszi mozdulatomat, mert valaszként közelebb von. Nagyon jól banik velem, pedig mindebki nagyon goromba, vagy idegen, de jó, hogy valaki megis vigyaz rám, nagy szüksegem van rá.
Ketszer akkora szemekkel nezek fel, mikor megszólal a néni, hogy megint beszélni szeretne velem. Én nagyon nem szeretnék vele menni. Rossz érzés mikor elkezd kérdezősködni es nem szeretnék arról beszélni, ami történt, nagykn fáj és nem szeretném hallani azt sem, ahogy valaki minden szavamat leírja azzal a fura gépezettel.
Kitartóan nézem őt de nem használ.
Rémülten, mérgesen nézek rá, durcas vagyok. Azt mondta, hogy mellettem van és vigyáz rám, de most mégis oda adna valakinek, akivel nagyon nem szeretnék lenni. Anya mindig mobdta, hogy ne beszéljek idegenekkel, mert sokszor gonoszabbak, mint azt hinném és becsapnak. Most becsapva érzem magam és nagyon elszomorít. Arca kedves és megnyugtatnak szemei, hamar elszáll a dacom, túl faradt vagyok hozzá.
Felemelem kezeimet és vállára teszem azokat, mint mikor YoungIm-nekm ondok valami nagyon fontisat és szeretném, ha megértené.
-De ne menjen el, kérem-szipogom el az utolsó szót, majd dlengedem és elfogadom a nyúló kezet, bár anélkül is tudnék menni. Túl gyengének érzem magam és lehet elesnék, ha valaki nem fogná a kezemet.
Végig hátra nézve figyelem Kim Dong Hyun-t, meg az ajtóból is hátra nyújtózkodom, hogy lássam, még mindig ott van.
-Ígérem csak pár fontos kérdést fogunk feltenni-mondja a néni kedveskedő hangon, igyekszik megnyugtatni. Mély levegőt véve bólintok egy hatalmasat majd néhány picit, addig is telik az idő
Az ujjaim maszatosak valami fekete dologtól, de megengedték, hogy rajta maradjon, elvonja a figyelmemet ahogy jatszadozom vele és piszkálom, miközben leülök megint, ugyanabba a székbe, ugyanazokkal az emberekkel. Most csak egyesével jönnek a kérdések, én pedig engedelmesen válaszolok. Ha jól viselkedek, akkor hamarabb menekülhetek és elmehetek ebből a nyomasztó szobából.
-A nevem Rim Tae Na, a tesómmal indultam el. Appa katona, anya pedig...-És a következő pár percrt beszéddel töltöm. Könnyebb, mint a múltkor volt. Nem szólnak közbe még akkor sem, mikor kicsit megállok és könnyeim terelgetem odébb, fekete foltot hagyva ujjaim nyomában, majd tovább piszkálom a feketeséget ujjaimon es beszélek tovább. Elmesélem az egész estét, hogy furcsa volt, mikor korán kellett kelni, hogy mennyire más volt a szüleim hangja és arca, hogy YoungIm milyen álmos volt. A többi gyerek is szóba jött, én pedig az egesz estét elmondtam, kivéve, hogy azt hittem apa mentett ki, azt már úgy is mondtam egyszer.
Némán ülök még picit, mikor megszólal a néni, hogy végeztünk. Felnézek rá megkönnyebbűlten, hogy vége és végre kimehetek ebből a teremből.
Mellém lépve ad kezembe rgy kis rongyot, amivel igyekszem leszedni a feketeség egy részét, míg visszafele megyünk
-Nagyon ügyes voltál és sokat segít, amiket elmondtál-mosolyog rám, de én nem tudok. Helyette lenézek ujjaimra, hogy tovább tisztítsam.
Visszaérünk a bácsikkal teli terembe és nagykn hűvösnek érzem az időt, lehet a fáradtság miatt.
Észreveszem az ismerős arcot, szememben megkönnyebbülés és leplezetlen öröm jelenik meg, hogy tényleg itt van és nem ment el. Nagyon boldog vagyok, most vagyok a legboldogabb mióta itt vagyok és örömömben felé rohannék, hpgy megöleljem, de elnéz rólam.
A következő szavai meglepnek. Miért kéne ideiglenes lakcím nekem? Egyáltalán hol van az? Nem visznek valami helyre, ahol a tesómat megvárhatom? Rengeteg kérdés van bennem, amiket meg is fogok kérdezni.
A válasz igen, aminek egyelőre nem tudom, hogy örüljek-e, mert nem tudom, hogy akkor ez most mit jelent.
Mikor felém fordul biztosan tudom, hogy látja, nem értem mi történik körülöttem, ez mondjuk folyamatosan igaz, mióta csak otthon fölkeltem. Kérdése valamennyire megmagyarázza, hogy miről is van szó. Ellágyúlnak vonásaim, nem is erőlködöm, hogy most kérdezzek meg mindent. Elég, hogy tudom, vigyázni szeretne és vigyázni is fog rám.
Előre nyújtott kezekkel közeledek hozzá és ölelem át, talán még maszatos az ujjam, amivel össze is kenem a csinos ruháját, de nem zavar, ha mérges lesz, majd kitakarítom neki, ahogy apának is szoktam.
Utána nem tudom mi történik, de elnyom az álom és valahogy nyugodtan érzem magam, mert tudom, hogy minden meg fog oldódni. Mellette így érzek. Megtalálja YoungIm-et, utána pedig anyáékat is elhozza nekünk Északról, nagyon hiszek ebben, nagyon szeretnék benne hinni.
- Hozzászólások száma :7Age :19Join date :2018. Jan. 09.Ahol élek :Dél-Korea
|
|
Pént. Márc. 04, 2022 7:26 pm by Jung Hwayun
» Avatarfoglaló
Csüt. Márc. 03, 2022 12:02 am by Jung Hwayun
» Névfoglaló
Szer. Márc. 02, 2022 11:57 pm by Jung Hwayun
» Jung Hwayun
Szer. Márc. 02, 2022 10:01 pm by Jeason Jensen
» Elkészültem!
Szer. Márc. 02, 2022 7:32 pm by Jung Hwayun
» Wang Sarah
Vas. Okt. 10, 2021 10:03 pm by Wang Sarah
» Choi Sung-Hyun
Vas. Okt. 03, 2021 10:55 pm by Kim Eun Bi
» Fujisaki Hana
Vas. Okt. 03, 2021 9:40 pm by Kim Eun Bi
» Kim Eun Bi
Hétf. Szept. 20, 2021 7:17 pm by Kim Eun Bi