Kim Dong Hyun
1 / 1 oldal • Megosztás
Kim Dong Hyun
Kim Dong Hyun
Megjelenés
Gondosan kifaragott arc. Napbarnított feszes bőr. Állandó laza tartás. Elégült beképzeltségtől teli tekintet. Ezek azok a tulajdonságok, amik már első ránézésre sem jellemeznek engem. Mindenféle nagyképűség nélkül viszont azt elmondhatom magamról, hogy testem szükségszerűen izmos, ennek ellenére nem szeretem mutogatni, így csak sejthetik, hogy a ruha alatt kellő vázizom lapul. Nem szeretek magamból vásári nyulat csinálni, rajtam senki sem csorgassa a nyálát, viszont fontos számomra, hogy meglegyen bennem a kellő erő, illetve állóképesség, ezért rengeteget sportolok szabadidőmben is. Ahogy azt az ókorban is láttuk, parancsra akár még a maratont is le kell tudnom futni egy csata után.
Arcom közel sem hibátlan. Bőrömön látszik egy-két maradandó heg, az engem érő nehéz körülményektől pedig gyakran száraz, s nincs lehetőségem a mindennapok többségében este csinosító maszkot húzni rá. Hajam szigorúan fekete, átlagos hosszúságú, olykor talán a rövidebb kategóriába is sorolhatjuk. Igyekszem visszafogni a lényegre törő, csupa fontos információkból álló szavaimat a hadseregtől távol, a precizitásomat azonban nehéz feladat levetkőzni.
Kiállásom már ösztönösen, helytől és időtől függetlenül határozott, látszik rajtam, hogy nem lehet egy lökéssel kilendíteni az egyensúlyomból, nem véletlenül. Ruhám olyan, amilyennek lennie kell: rendezvényeken, szolgálatban terepszínű egyenruha; hivatalos, de nem katonai képviseletet igénylő találkozásokkor öltöny és ing. Otthon, sportoláskor pedig kényelmes viselet.
Bemutatkozás
Katona vagyok. Nem a kötelező szolgálatomat végzem kicsit megkésve a harmincas éveimben. Engem nem besoroztak. Ez a munkám, erre adtam az életemet. Kiskorom óta tudom, hogy mi a célom, specifikusan választottam gimnáziumban a tárgyaimat, amik hasznomra lehetnek, s ha anno nem mélyültem volna el a kémia, fizika és földrajz bugyraiban, akkor ma sem lennék képes robbanószert készíteni egy egyszerű lakás kellékeivel, számos menekülési és stratégiai módot nem ismernék fel, vagy nem hinnék bennük. Sportokban is képezem magam a mai napig. Ha valakik azt hiszik, hogy a katonák nem tudnák megállni helyüket a legtöbb sportban, akkor tőlem kell megtudniuk a csalódást rejtő hírt, miszerint tévednek. Nem véletlenül rendeznek mérkőzéseket, ahol az egyik küzdőfél maga a hadsereg. Fiatalkoromban úgy gondoltam, a légierőhöz csatlakozok és pilótaként fogom megállni a helyemet, az ember számításai azonban sok esetben nem jönnek össze. Szárazföldi erőkhöz soroltak be már a katonai felkészítésem elején, ettől még megtanultam helikoptert vezetni önszorgalomból, hogy ennyivel kárpótoljam magam. Huszonhárom évesen kerültem ki az akadémiáról, így lassan elmondhatom, hogy közel tizenhárom éve rendíthetetlenül szolgálom hazámat. Végzettségemnek és tapasztalataimnak köszönhetően kitüntetésekben, elismerésekben gazdagodtam. A sorkatonai szolgálatukat teljesítő úgynevezett „civilek” esetlegesen találkozhatnak velem a huszonegy - vagy több - hónapjuk során. Én leszek az az „unalmasan idegesítő sertésarcú balek”, akinek megjelenése egyet jelent majd a munkával, jó esetben „csak” edzéssel. Az utóbbi két évben a határőrséghez osztott hadnagynak a felsőbb vezetés, így az északi demilitarizációs övezet egy szakaszának összehangolt védelme a jelenlegi feladatom.
Jellemem megismeréséhez először is definiáljuk a katona „ábrázatát”. - Milyen is egy katona?
● Ha az elnök farkasszemet néz valakivel, az emberek megijednek, összerezzennek, és bizonyára megszeppenve kapják el tekintetüket a neves személyről miközben magukban kérdezgetik: „miért nézett pont rám?”. Nem úgy, mint egy katona esetében, aki mozdulatlanul, fegyelmezetten áll és néz vissza az elnök szemébe olyan határozottsággal, amiből az elnök elhiszi, hogy országát nem lehet ledönteni. Merev szikla a nézése, melyből kitűnik, hogy nem a kezében lapuló fegyver jelenti a biztonságot, hanem maga az ember.
● Fegyelmezett. Keveset beszél, ha megszólal, hangja kijelentő, esetenként felszólító. Lényegre tér és mindent érzelmektől mentesen közöl. Inkább cselekszik. Csendben áll egy rendezvényen, meg sem moccan terepszínű ruhájában, de mégis a legtöbb tekintet megakad rajta. Egy katona mellett nem lehet csak úgy elmenni, hiába igyekeznek a fiatalok figyelmen kívül hagyni őrködését.
● Gépfegyvert tarthatnak kezükben, a ragaszon lévő ujj ereiben azonban egy igazán jószívű ember vére folydogál, aki csak ezért áll ott, hogy az emberek biztonságát és jólétét biztosítsa akár testén keresztül. Áldozatra kész, az egész országot a családjának tartja, és ha kell, ő tényleg megvédi. Ha egy katona mellett állsz, biztos lehetsz, hogy a legnagyobb biztonságban vagy!
● Nincs sírás, hogy esik az eső, ezért nem megy dolgozni az eladó. Nincs ellenkezés, hogy nem csinálja meg házi feladatát a gyermek, vagy nem duettezik egy idol a neki kiválasztott előadóval. Ha parancs van, akkor a katona mindent eldob és siet a rá szükséges területekre, félretéve az épp meleg kávéját, azt, hogy a kedvenc sorozata megy a tévében, vagy, hogy éppen egy trágyadomb közepén húzza végig magát kúszva.
● Hűség. Bizalom. Tisztelet. A honvédség vezetőjének, az ENSZ főtitkárának, a NATO embereinek, az elnöknek, katonatársainak, a szolgálatát teljesítő besorozottaknak, cégek vezetőinek és alkalmazottjainak, a félállásban dolgozó asszisztenseknek, a bolti eladóknak és ételfutároknak, az iskolába igyekező diákoknak, a metróállomásokon kéregető nincsteleneknek, még a börtönben ücsörgő háromszoros életfogytiglanát töltő csőcseléknek is. Válogatás nélkül meghajol és tiszteleg egy katona minden személy előtt, életét védelmezi az összes állampolgárnak és nem-állampolgárnak, azokat elvesztő személynek egyaránt.
Mindezek igazak rám is. Kétségtelen, hogy elsősorban katona vagyok és csak aztán magánember, mindazonáltal utóbbi sem elhanyagolható.
A hivatásomnak élek, éppen ezért nem is gondolkozok olyanokban, mint hobbik. Nem élek egynek sem, ha valami kikapcsolódásra vágyom, többnyire spontán jönnek az ötleteim. Mikor otthon rendelkezek szabadidővel, esetleg megnézek egy sorozatot, de többségiben még aközben is ügyködök valamit. Házam egy kisebb laboratórium és informatikai bázis egyszerre, rengeteg modern technológiájú szoftver és kütyü áll rendelkezésemre, amikkel nem azt nyomozom ki, hogy az utcasarkon ki lopta el a szőke kék ruhás lány kézitáskáját. Észak-Koreáról, az ENSZ-ről, vagy épp az Amerikai Egyesült Államokról vannak értékes dokumentumaim, amik a hadsereg javát szolgálják, továbbá állami megbízásból nyomozást is folytatok egy szűk csoporttal Észak-Korea harcászati terveinek felderítésével kapcsolatban. Mint tudjuk, ez a mai napokban elengedhetetlen nem csak az ország, de a világ számára szintúgy.
Napirendem nem olyan, mint a legtöbbeknek, azonban pihenőnapjaim - tekintettel arra, hogy én is csak egy ember vagyok - szintén vannak. Ezeket főként otthon, ritkábban éttermekben, kávézókban töltöm felfrissülés reményében. Egyedül élek Seoul külső kerületeinek egyikében egy államilag személyesen nekem kiadott házban. Szeretem, mert egész nagy, megvan benne minden, ami kell, barátságos, békés és családias. Rangomhoz képest nem rendelkezek nagy vagyonnal, bár egyébként sem fogadnék takarítónőt. Magam tartom tisztán a házat, felmosok, felporszívózok és törölgetek rendszeresen. Ha van időm, magamnak főzök. Természetesen nem azt mondom, hogy nem hiányzik magam mellé „a nő”, azonban időm szűkében erre nem sikerült szert tennem. Kifogás, tudom. Én is tisztában vagyok, hogy nem ez az oka. Be kell vallanom, hogy nem élek házasságban, s pár éve bekövetkezett válásom után nehezen tudok új kapcsolatba kezdeni. Édesanyám szokta verni a seggem az épp főzésre előkészített serpenyőjével akárhányszor hazamegyek, s valahányszor kiakad, amikor megtudja, hogy még mindig egyedül élek. Szinte hallom őt: „Te istenverte, egy sereggel elbírsz, a nőkkel meg analfabéta vagy? Fogadjunk, ha egy csinos nő állna a frontvonalon, Dél-Korea már rég összeomlott volna! Aigoo, a szerencsétlenit!” Mindig megmosolyogtat, ám én azért a felbőszült asszony mögé lépek és egy családi forró öleléssel megnyugtatom, hogy amíg ő van nekem, addig én sosem leszek igazán nő nélkül.
A borzalmak ellenére mosolygós, vidám embernek tartom magam. Nem minden tökéletes, néha engem is megráz az élet, de én igyekszem magam kiegyensúlyozottan tartani. Korán reggel kelek és futással kezdem a napokat. Nagy ritkán kikapcsolódom egy szép színházi előadás segítségével, vagy teszek egy sétát Seoul híres múzeumaiban. Kifejezetten rajongok a történelemért, illetve az irodalomért, utóbbi segít elvonatkoztatni világunk nehéz és néha fájdalmas híreiről. Sajnos túlságosan ritkán tudok művelődni, mint azt mondtam is, elsősorban a munkámnak élek, terepen dolgozom, vagy éppen otthoni laboromban tevékenykedek.
Úgy élek, hogy tudom, meg fogok halni. Együtt nőttem fel a tudattal, hogy talán ideje korán elpatkolok, s tán relatíve fiatalon meg fog történni velem. Igyekszem minden napomat kihasználni, de azért jól is érezni magamat a bőrömben. Talán a katonai veszélyes pályafutásom miatt alakult ezt ki, s meglehet, köze van ennek ahhoz, hogy nem erőltetem a szerelmet, nem gondolkozok családban, pedig saját bevallásom szerint gyerekkedvelő vagyok. Igyekszem vigaszként úgy tekinteni a gyerekekre, mintha Dél-Korea összes személye az enyém lenne. Én megtehetem, hogy megvédjem őket, és Korea biztonságát garantáljam, ez ad erőt nekem, hogy elviseljem a magányt.
Azonban…
Hasznos információk
Státusz: Normál karakter |
Becenév: Donghyun, de inkább ne |
Születési hely és idő: 1982. 02. 15. - Dél-Korea |
Play by: Park Hae Jin |
Csoport: Városlakó |
Foglalkozás: Honvédség, szárazföldi erők |
Családi állapot: Komplikált |
Iskolai végzettség: Katonai akadémia, katonai vezető, lövész szakirány |
Életem egyik darabkája
Első utam a parancsnoksághoz vezet. Ez nem mindennapi feladataim közé tartozik, üzentek, hogy jelenjek meg egy gyors tájékoztatón a főtisztekkel. A katonai bázis Seoul egyik legspecifikusabb létesítménye, ezt a helyet tényleg csak az illetékesek látogathatják. Az eligazításra épp időben érkezem, talán néhány perc választ el a pontos kezdéstől. Ahogy belépek a terembe, vigyázba vágom magam és tisztelgek a jelenlévő uraknak. Viszonzásukig várok, de ez azonnal megtörténik, majd határozott léptekkel elállok az ajtó elől és egyik százados társam mellé állok. Egy teremben nagyjából tizenöt katona áll és várja, hogy a gyűlés vezetője megkezdje az eligazítást. Csend van, noha nem feszül a levegő. Ez csupán a fegyelem levetülése.
- Köszönöm, hogy idefáradtak. Térjünk a tárgyra - kezd bele a bajuszos ötvenes évei elején járó férfi a maga mély hangján. Mellkasán kitüntetések sorakoznak, több mint a meghívott tisztek egyenruháján. Szavai rövidek, érzelemmentesek. Ő sem akarja húzni az időt, mindenkinek feladata van, és ezt ő tudja a legjobban. - Az éjszaka folyamán Trump elnök bejelentette, hogy a katonai felvonulás tervei készen vannak. Amennyiben a háború elkezdődne, Amerika hétszáz-ezer katonát, százhatvan hadihajót és ezerhatszáz repülőgépet vonultatna fel. Nos, felderítők még nem nyomozták ki, hogy merre találhatók Észak-Korea atombomba raktárai, úgyhogy több egységet nevezünk ki a feladatra. Kim Dong Hyun hadnagy! - Jobban kihúzom magam a nevem hallatára, noha nem ér meglepetésként a felszólítás. Volt már hasonlóban részem, dolgoztam felderítőként különböző nyomozásokban, úgyhogy éreztem, hogy én leszek az egyik alegység, akit rá fognak állítani az ügyre.
- Két nap múlva megbeszéljük a részletes tervet, addig folytassa a demilitarizált övezet tizenkettes és huszonhármas állomásai közötti ügyeletet! - Meglep, hogy nem azonnal helyeznek át, némi hezitálást vélek felfedezni a vezetőség hangjában, mely érthető módon nyugtalansággal tölt el, elvégre országunk biztonságáról van szó. Ellenben természetesen nem szólalok meg és ragadok le a témánál, gyors szalutációval felelek, s már mutat is a következő illetőre, akinek feladatkörében némi változást rendel el. További számszerű adatokkal és bejelentésekkel áll elő, a hivatalos megbeszélés végén gyorsan hozzáteszi, hogy a határőrség irányításában illetékes hadnagyok maradjanak, a többiek elmehetnek. Szép sorrendben kezdik elhagyni a szobát, míg mi teszünk néhány lépést az ezredes felé.
- Mint látjátok, nem elhanyagolható a ködfelhő, mely az éjszaka felé közeledve csak sűrűsödik Dél-Korea északi felén. Növeljétek a határőrök számát és magasabb fokú felkészültséggel legyetek jelen az övezet szakaszain. Nem kizárt, hogy az északiak kihasználják majd és ilyen időben indítanak támadást.
- Értettem! - csak ennyit felelek. Nincs több mondanivalóm, mivel ahogy azt az idősebb férfi hangjából is érezni lehet, nem valószínű, hogy frontharcra kerülne sor. Ha háború tör ki, az az atomfegyverek korszaka lesz, nem véletlenül akartam a légierőkhöz csatlakozni. Mindazonáltal sosem lehet tudni, Phenjan mire szánja el magát, a látótér csökkenése pedig nem elhanyagolható probléma.
Egy órás autóút vezet Munsanig. Már az autópályán körbetelefonálok a helyi vezetőknek, hogy rendeljenek ki több katonát a határra, úgyhogy gyorsan eltelik a vezetéssel töltött idő. Meglehet, néha a megengedettnél jobban ráléptem a gázra, de ennyi bűnnel együtt tudok élni. Munsan, mint település szolgál elsőszámú állomásként a helyi határőrség számára, mivel szinte a határon fekszik. Leteszem az autót a bázis épületének parkolójában, onnantól terepjárművel megyek a huszonkettes őrponthoz. Ezt az utat az utóbbi években napi kétszer megtettem, úgyhogy céltudatosan és kellő rutinnal tudok mozogni az őrségek között.
A helyi helyettesem fogad, gyors szalutálás után - amit már csak az illem kedvéért teszünk meg, s mindez abból is feltűnik, hogy a rákövetkező percekben máris lazán, kényelmesen állunk egymás mellett -, közli velem a jelenlegi állást. Borzasztó unalmas munka határőrnek lenni, munkánk azonban annál fontosabb: a határszakasz legsérülékenyebb részét bízták rám, egyedül itt képesek nyílt terepen, relatíve sík szakaszon átszökni a menekültek, illetve hadakozás szempontjából ezen a ponton tudnak tankokat felsorakoztatni. Épp ezért duplázom meg a védelmet ködben, különösen éjszakára.
Jól számoltak be az időjárás előrejelzések, a nap folyamán fokozatosan sűrűsödik a köd, nyomja le a légnyomás. Szürkületkor, ahogy elrendelték, kétszer több ember áll a határvonalon egymástól megadott távolságra lévő őrpontokon. A megszokotthoz képest érződik, hogy nagyobb a csend, biztos az újonnan ideállított katonák érzik a feladat fontosságát. A régiek már megszokottan sétálgatnak a vonal mentén, egyértelműen flexibilisebben viselkednek fegyverrel a kezükben, mint a demilitarizált övezet túlsó végén feltételezhetőleg rezzenéstelenül álló észak-koreai katonák. Itt ugyan nem, de néhány kilométerre amerikai kirendeltek is állomásoznak. Erre az éjszakára én is kint maradok terepen, az instant házikóban ülök és fény mellett futom át a napi hírlap lényegesebb sorait, majd sietős bakancsdobogásra nézek fel az ajtó felé.
- Uram! A hőérzékelő kamerák halvány, ám állandó jelet észlelnek - tudatja velem az információt az egyik határőr, mire leteszem az újságot és kisietek a házikóból. A katonaság által kifejlesztett műszerek nagy távolságokat tudnak belátni még éjszaka is. A műszerhez lépek sebesen, noha nem vagyok meggyőződve arról, hogy az apró hő foltok nem éppen egy távoli nyulat fognak be.
- Kövessétek figyelemmel, ha bármi változás van… - utasítanám, azonban egy újabb személy ér mellém, kissé zihál, látszik, hogy nem csupán métereket tett meg futólépésben.
- Hadnagy úr! További két őrpontnál is gyenge jelet észleltek a kamerák!
- Álljanak a katonák teljes tűzkészültségbe! - Az egész bagázs egyszerre pattan fel helyéről és minden katona indul a saját helyére. Ez így már nem ámítás, ha hosszabb távon is emberek jelét érzékelik, akkor nem kizárt, hogy túloldalon megindultak. Míg több mint száz katona sorakozik fel a határ mentén, én telefonálok a közelben lévő erőknek. További néhány száz katona fog hamarosan csatlakozni, emellett állandó kapcsolatban vagyok a Seouli kormányzással is adóvevőmön keresztül. Minden katona fülében van a rádió, min keresztül ők is hallják a hangomat. A hőérzékelős kamera mellett állok, feszült figyelem, ahogy egyre nagyobb hőintenzitást jelez a kijelző. Alig több mint tíz perccel később a csend kézzel tapinthatóvá válik, így mindenkiben meghűl a vér, mikor robbanás hallható a tizennyolcas egységtől északkeletre. Nyilvánvalóvá válik, hogy emberek vannak a demilitarizált övezetben, ez pedig két dolgot jelenthet, vagy Dél-Koreát megtámadták, vagy menekültek kísérelnek meg szökési akciót végrehajtani. Az állapot drasztikussá fokozódik, mikor a halvány pacák egyértelmű emberi alakokká deformálódtak.
- Figyelmeztetőlövéseket leadni! - adok parancsot, miközben letérdelek a kamera mellé saját gépfegyveremet is a hozzám legközelebb eső alak irányába fordítom. Eldörren néhány égre célzott lövés, miknek zaja szinte belevág a csendbe. A katonasor mozdulatlanul céloz a ködtől láthatatlan nagyvilágba, én azonban látom, hogy a befogott emberek mintha egy pillanatra megtorpannának, de mintha mi sem történt volna, folytatják az útjukat, közelednek felénk. Ez cseppent sem jelent jól, fogsoraimat összeszorítva várok. Nem hozhatok elhamarkodott döntést, és elbizonytalanít az, hogy nem sok, mindössze nyolc személyt rögzítenek az éjszakai kamerák. Ujjaimat a ragaszra helyezem, remeghetnék, de helyette teljes önkontrollal és higgadtsággal hagyom elszállni a másodperceket.
- Még várjatok! - nyugtatom a társaságot, nem mintha bárki is parancs ellenében tüzelne. Ez inkább arra szolgál, hogy a határőrök megbizonyosodjanak a rádiójuk működéséről. Hangom nyugodt és hideg, noha az izmaim rendesen feszülnének, ha nem tudnám szabályozni őket.
Nem stimmel nekem valami. A távolsághoz mérten alacsonynak és soványnak tűnnek a színes alakok, egy katonát hasonló esetben már csak a ruhája és fegyvere is szélesítené. De még felszerelésmentes katonákhoz képest is szokatlak testek rajzolódnak ki a képernyőn. Az előttem lévő megközelített már annyira, hogy mozgása is nyomon követhető legyen. Érzem, hogy rám pillant helyettesem, nem érti, hogy mit hezitálok. Meglepő, hogy milyen apró dolgokon múlnak életek! A kiszemeltem egyszer csak elesik, én pedig végigkövetem ahogy próbál talpra állni, ami nehezen sikerül neki, lábaim és tartása instabil, törékeny…
- Bassza meg! - realizálom a helyzetet és kicsit sem helyénvaló viselkedéssel szökik fel a pulzusom. Leteszem fegyveremet a földre, miközben üvöltésbe kezdek.
- Ne lőjetek! - Rémülten kezdek rohanni a sűrű ködbe, egyenesen arra, amerre az embert is érzékeltük. Nem foglalkozok helyettesemmel, ki érthetetlenül üvölti utánam nevemet, futok, ahogy egyenruhám engedi, s már nincs is sok híja, hogy meglássam az alakot, kit egész eddig hőként érzékeltünk. Ha tévedtem volna, egész biztosan halott lennék, viszont nem tudok erre gondolni, mikor egy észak-koreai gyermek harmatos tekintetével kerülök szembe. Soványsága még így is kitűnik a sötétben, bár tétovázás helyett mellé lépek és óvatosán átkarolom, hogy segítsek súlyát tartani. Első, amit megnézek rajta, hogy nincs-e bomba erősítve rá, a gyermek azonban ártatlannak látszik.
- Ne lőjetek! - még egyszer elüvöltöm magam, mert ha a felvételeken félreértik a képet, akkor engem is lelőhetnek a velem lévő lánnyal együtt, aki egyre nehezebben tartja magát. Alig öt pillanattal később elveszti eszméletét lépései közben, mire ölbe kapom és leggyorsabb tempómban igyekszem elhagyni vele a veszélyes területet. Ezt látva néhány katona indul meg befelé a gyermekekért, helyettesem azonnal küldi a hírt, miszerint nyolc gyermek menekülteknek sikerült átjutnia a munsani demilitarizált övezeten hajnali egy óra hat perckor.
Karomban tartva a tizennéhány éveiben járó észak-koreai lányt bukkanok elő a sűrű éjszakai köd által szétszórt reflektorlámák fényében.
A hozzászólást Kim Dong Hyun összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Feb. 16, 2021 10:01 am-kor.
Kim Dong Hyun
- Hozzászólások száma :13Age :40Join date :2018. Jan. 09.
Re: Kim Dong Hyun
Gratulálunk, elfogadva!
Üdvözlöm Hadnagy Úr! *tisztelgés*
Na szervusz!
Meg kell hagyni, eléggé megleptél, amikor először említetted nekem még pár hónapja, hogy egy ilyen érett karaktert akarsz hozni. Az első dolog, amit szeretnék kiemelni, a tökéletesen hozzá passzított pb, akire a leírást mintha rá öntötték volna. Ha nem ismerném az arcot, akkor is szerintem el tudnám képzelni a karaktered, mert nagyon szépen lefedi a valóságot mindaz, amit írtál róla.
A jellemleírásod terjedelme már nagyon tetszik, hiszen ez mutatja, hogy a karaktert teljes mértékben átgondoltad, és nem csak hasra ütés szerűen alkottad meg. Mindez nálam már hatalmas pipa, hiszen az első sorokból is kiderül, hogy a karaktered nem éppen egyszerű, könnyen vihető, szóval a részletes leírást elengedhetetlennek tartom.
A bevezetésedben megismerhettem, hogy milyen út vezetett téged a katonaságig, ebből pedig sikerült leszűrnöm, hogy mennyire korán eldöntötted ezt, és céltudatosan haladtál az álmod felé. Ez elárulta számomra azt, hogy mennyire szorgalmas ember vagy, hiszen az erőfeszítéseid zöme révbe ért végül, és megkaptad a jól megérdemelt kitüntetéseket és mindez növelhette a szakmai tekintélyed.
Ami számomra kifejezetten piros pont az előtörténetedben, az a katona és a magánember kettéválasztása. Mert igen, vannak az embernek a hivatásából adódó kötelezettségei, amiket te magad is felsoroltál, viszont nem vagyunk robotok, nem vagyunk klónozva, nem lehetünk ugyan olyanok. Nagyon tetszett, hogy pontokba szedve tártad elém azt is, hogy egy katonának mi a kötelezettsége, hogyan kell viselkednie az emberekkel, mert ez is hozzád tartozik, ez is te vagy. Viszont azt gondoltam volna, hogy a magánemberben egy teljesen más személyt ismerek meg, így egy kicsit megleptél azzal, hogy mennyire a hivatásodnak élsz. Úgy gondolom, hogy ez nem rossz dolog, a legtöbb katonának ilyennek kéne lennie, és akkor egy biztonságosabb világban tudnánk élni. Tetszik, hogy ilyen erős a munkamorálod, viszont te magad is tudod mikor kell lazítani, megálljt parancsolni, és leülni egy sorozat elé forró csokival. Kifejezetten tetszik, hogy ennek ellenére azt is a tudomásomra hoztad, hogy lényegében te is egy ugyanolyan ember vagy a pihenőnapjaidon, mint bárki más. Örülök a mosolyodnak, a vidámságodnak, és annak az apró hibának is, amiért a nőket nem tudod megérteni annyira. Úgy gondolom, hogy a tökéletességedet az teszi még tökéletesebbé, hogy egy picit te is tökéletlen vagy. Úgy érzem, hogy a tökéletes összetevőkből sikerült összegyúrni ezt a karaktert, így nem szeretném tovább szaporítani a szót, mert csak ömlengés lenne belőle.
Most pedig szeretnék rátérni az előtörténeti részre, ami a már említett napi rutinoddal indul. Ez egy kicsit nosztalgikus – vicces, hogy ezt írom, nem? – érzést keltett bennem, amivel csak szépen alátámasztottad a már jellemben megfogalmazottakat. Átjön, hogy mennyire szabályosan éled az életed, hogy mennyire érdeklődsz a világ után, gondolok itt a kávézás közbeni hírek böngészésére.
Ezek után kezdted el fokozatosan növelni a feszültséget azzal, hogy nem a napi rutinodat követted tovább, hiszen valami mást kellett ma csinálnod. Szinte éreztem a nyugatalanságodat, amit említettél, miközben a parancsnok sorait a lelki füleimmel hallottam, hiszen nem voltál rest megemlíteni a mély, öblös hangon. Tökéletesen fogalmaztad meg a dolgokat, így a jelenetet szinte láttam magam előtt, és úgy pörgött, mintha egy doramát néztem volna.
És ha a hangulat fokozása nem lenne elég, mindez akkor vágott a tetőfokára, amikor a kamerák mozgást érzékeltek a határnál. Szinte ittam az előtörténet ezen részének minden szavát, s bár tréfás kis megrovást akartam adni neked a gyorshajtás miatt, mire az első bakancsos katona befutott jelenteni neked, úgy kezdtem el olvasni, hogy erről majdhogynem megfeledkeztem. Tökéletesen átadtad az egész helyzet komolyságát, és itt teljesedett ki az, hogy milyen tekintélye van a karakterednek. Elég kemény fába vágtad a fejszéd, de egyáltalán nem érzem azt, hogy mindez a visszájára sült volna el ugyanis úr isten, hogy mennyire imádlak, és mennyire tetszik az előtörténet ezen, kissé akciódús része! Komolyan nehezen találom meg a szavakat miatta, de remélem elég, ha annyit mondok, hogy le vagyok nyűgözve. A jó szívedről is megbizonyosodást nyerhettem akkor, amikor az azonnali tűzparancs helyett önmagad futottál be a veszélyes területre, ezzel megmentve vagy fél tucatnyi kisgyerek életét. Őszintén hiszem, hogy ha akkor leadod a tűzparancsot, nem biztos, hogy fel tudtad volna dolgozni azt, ami történik, hiszen a magánemberi éned minden bizonnyal bűnösnek érezte volna a gyerekek halálát. Az, hogy egyiküket pedig a karjaidban menekítetted ki, csak még inkább ezt mutatja nekem. Szóval nem is tartanálak fel tovább, mert szerintem elég egyértelműen tudod, hogy imádlak, menj, foglalj pofit, és irány a játéktér, hiszen ha jól tudom, már várnak téged!
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
|
|
Pént. Márc. 04, 2022 7:26 pm by Jung Hwayun
» Avatarfoglaló
Csüt. Márc. 03, 2022 12:02 am by Jung Hwayun
» Névfoglaló
Szer. Márc. 02, 2022 11:57 pm by Jung Hwayun
» Jung Hwayun
Szer. Márc. 02, 2022 10:01 pm by Jeason Jensen
» Elkészültem!
Szer. Márc. 02, 2022 7:32 pm by Jung Hwayun
» Wang Sarah
Vas. Okt. 10, 2021 10:03 pm by Wang Sarah
» Choi Sung-Hyun
Vas. Okt. 03, 2021 10:55 pm by Kim Eun Bi
» Fujisaki Hana
Vas. Okt. 03, 2021 9:40 pm by Kim Eun Bi
» Kim Eun Bi
Hétf. Szept. 20, 2021 7:17 pm by Kim Eun Bi