Don' panic yet! // Sian & Haneul
Lights of Seoul :: Seoul :: Iskolák :: Egyetem
1 / 1 oldal • Megosztás
Don' panic yet! // Sian & Haneul
Sian & Haneul
-Mi az, hogy beteg lettél? Hiszen reggel még találkoztunk! – kezdek el az egyetem épülete előtt kiabálni a telefonba. Persze nem idegesen, ugyan már miért lennék ideges pont a legjobb haveromra? Én sose lennék az, ugyan! – Hallod, ne merészelj egyedül hagyni! Mégis mit csináljak ott totál egymagam? Eleve a te ötleted volt. – A haverommal sosincs közös óránk. De úgy abszolúte nincs. Nos, mivel két külön szakra járunk, amik nagyon nem fedik egymást, így nem is csoda. Szóval kitaláltuk, hogy akkor ez a szexuál izé lesz az, ahol tudunk majd találkozni. De neki nyilván már az első óráról lógnia kell, amire elmegyek. Áh, totál szívás!
Végül leteszem a telefont, mivel nekem mennem kéne már befelé. Nem szeretném, ha elhappolnák a jó kis hátsó helyemet. Nem tervezek figyelni, mivel eleve nem is izgat a tantárgy olyan nagyon. Nekem ez a pszichológia nem fekszik. Kifejezetten csak elriaszt az, hogy mennyire az emberek fejébe lehet mászni és totálisa mindegy, mit teszel, azt valahogy úgy fogják értelmezni, hogy neked biztosan valami lelki bajod van. Pedig én már rég makkegészséges vagyok. Mentálisan. A másik meg olyan, hogy az sose fog javulni, de... Eddig tudtam vele élni, ezek után meg már csak nem lesz nehezebb.
Szinte rohanok be a terembe, fejemet leszegem, fel se nézek és próbálok így eltűnni, amennyire csak lehet. Bár átlátszóvá nem válok, de ha nem keltek feltűnést, akkor nem is lesz gond. Bizony vannak olyanok itt a suliban, akikkel kerültem már összetűzésbe és nem szeretnék ismét. Egyszeri alkalom volt, mert a kisebbeket szekálták! A jó szívem meg ezt úgysem hagyja annyiban soha.
Sikeresen bejutok, sőt nagy örömömre szolgál, hogy hátul még pont van pár szabad hely. – Ez az! – kezdek el örülni inkább magamban, bár azért egy halk suttogást megengedek magamnak ezzel kapcsolatban. Akad is úgy szabad szék, hogy senki mellé ne kelljen leülnöm. A legjobb. Nincs bajom az emberekkel, de időnként igenis rosszul tudom magamat érezni, mikor valaki totál ismeretlen foglal a közvetlen közelemben helyet.
Előpakolom a cuccaimat, jelen esetben egy tolltartót és egy füzetet. Még van egy kis idő, míg elkezdődik az óra, így csak a telefonomat nyomkodom, írok is a haveromnak, hogy még számolni fogok vele, amiért totál egyedül hagyott.
Végül leteszem a telefont, mivel nekem mennem kéne már befelé. Nem szeretném, ha elhappolnák a jó kis hátsó helyemet. Nem tervezek figyelni, mivel eleve nem is izgat a tantárgy olyan nagyon. Nekem ez a pszichológia nem fekszik. Kifejezetten csak elriaszt az, hogy mennyire az emberek fejébe lehet mászni és totálisa mindegy, mit teszel, azt valahogy úgy fogják értelmezni, hogy neked biztosan valami lelki bajod van. Pedig én már rég makkegészséges vagyok. Mentálisan. A másik meg olyan, hogy az sose fog javulni, de... Eddig tudtam vele élni, ezek után meg már csak nem lesz nehezebb.
Szinte rohanok be a terembe, fejemet leszegem, fel se nézek és próbálok így eltűnni, amennyire csak lehet. Bár átlátszóvá nem válok, de ha nem keltek feltűnést, akkor nem is lesz gond. Bizony vannak olyanok itt a suliban, akikkel kerültem már összetűzésbe és nem szeretnék ismét. Egyszeri alkalom volt, mert a kisebbeket szekálták! A jó szívem meg ezt úgysem hagyja annyiban soha.
Sikeresen bejutok, sőt nagy örömömre szolgál, hogy hátul még pont van pár szabad hely. – Ez az! – kezdek el örülni inkább magamban, bár azért egy halk suttogást megengedek magamnak ezzel kapcsolatban. Akad is úgy szabad szék, hogy senki mellé ne kelljen leülnöm. A legjobb. Nincs bajom az emberekkel, de időnként igenis rosszul tudom magamat érezni, mikor valaki totál ismeretlen foglal a közvetlen közelemben helyet.
Előpakolom a cuccaimat, jelen esetben egy tolltartót és egy füzetet. Még van egy kis idő, míg elkezdődik az óra, így csak a telefonomat nyomkodom, írok is a haveromnak, hogy még számolni fogok vele, amiért totál egyedül hagyott.
× 358 × Hölgyem, ha lehet ne kapjon pánikrohamot ×
Dang Haneul
- Hozzászólások száma :5Age :27Join date :2021. Feb. 27.
Re: Don' panic yet! // Sian & Haneul
To my future savior
"Bocs, elaludtam, tuti nem érek oda...
Jegyzetelnél helyettem is?
Ügyes vagy, biztos kibírod egyedül is..."
És ez az utolsó üzenet, amit kapott. Attól a személytől, akit eddig a barátjának hitt. Legalábbis az lány volt az egyike azon keveseknek, akik szóba állnak vele. És akik ismerik a baját. És ő volt az, aki rávette Siant, hogy vegyék fel közösen a Szexuálpszichológia tárgyat, mert a barátai tavaly már elvégezték a tárgyat, és szerintük totál megéri. Pedig ha rajta múlt volna, neki eszébe sem jutott volna egy ilyen kurzust elvégezni. Mert hát minek...? De végül csak engedett a nyomásnak. És ennek eredményeként van ő most itt. Totál egyedül. Mert akinek itt kéne lennie, hogy a lelki erőt, és támogatást adja, az nem volt képes ideérni. És minden bizonnyal telesen ki is hagyja az egész órát.
Pedig még csak nem is a reggeli időpontban van ez az óra. El sem tudja képzelni, hogy mégis hogy aludhatott el ennyire a lány. Bár azért van egy elképzelése. Egész biztos, hogy az egész éjszakát valami buliban töltötte, és most totál másnapos. Ez már nem az első alkalom lenne. Sian nem is tudja, hogy miért is barátkozik egy ilyen lánnyal. Azért néha persze jó hallgatni őt is, és néha tényleg elvan a társaságában. De ilyenkor bánja, hogy a barátjának nevezi őt.
Mert ha már itt van a terem előtt, nem fog megfutamodni. A hátsó sorokban biztos lesz elég hely. Mert egész biztos benne, hogy a hallgatók nagy része - főleg a fiúk - az első sorokban fognak ülni, hogy jó rálátásuk legyen a tanárnőre. Így pedig abban a reményben lép be a terembe, hogy a ól megszokott hátsó sori helye még szabad lesz. A nap második nagy csalódása viszont akkor érkezik, mikor a helyén egy másik srácot lát meg. Egy pillanatra meg is torpan, de végül vesz egy nagy levegőt, és leül tőle néhány hellyel távolabb. A balszerencsés áradata itt viszont még mindig nem ér véget...
- Nahát, kit látnak szemeim... - hallja is meg azt az ismerős hangot. annak az egy csoporttársának a hangját, aki az elmúlt öt év alatt még mindig nem bírta felfogni, hogy Sian nem kér a közelségéből. - Srácok, nézzétek... A hercegnő is itt van ezen az előadáson... Érdekes félévünk lesz így... - az egyből pedig hamar négy lesz. Pedig Sian már reménykedett benne, hogy legalább tőlük nyugta lesz ezen az órán, és nem kell attól tartania, hogy bármelyik srác kiakasztja. De ez sajnos nem akar összejönni. És most még Dong Sun sincs itt, hogy kimentse őt, mint hogy azt mindig is teszi. Így pedig csak nem is reagálva a szavaikra csak a szemére húzza a pulóvere kapucniját, és a homlokát a padra dönti. Láthatóan megremeg, ahogy a másik négy közelebb hajol hozzá, de nem reagál semmit. Mert ha nem látja őket, akkor egyszer csak békén hagyják... Vagy nem...
- Hé Hercegnő... Ha lesz csoportmunka, csatlakozhatsz hozzánk. Biztos jól szórakoznánk így öten...
Jegyzetelnél helyettem is?
Ügyes vagy, biztos kibírod egyedül is..."
És ez az utolsó üzenet, amit kapott. Attól a személytől, akit eddig a barátjának hitt. Legalábbis az lány volt az egyike azon keveseknek, akik szóba állnak vele. És akik ismerik a baját. És ő volt az, aki rávette Siant, hogy vegyék fel közösen a Szexuálpszichológia tárgyat, mert a barátai tavaly már elvégezték a tárgyat, és szerintük totál megéri. Pedig ha rajta múlt volna, neki eszébe sem jutott volna egy ilyen kurzust elvégezni. Mert hát minek...? De végül csak engedett a nyomásnak. És ennek eredményeként van ő most itt. Totál egyedül. Mert akinek itt kéne lennie, hogy a lelki erőt, és támogatást adja, az nem volt képes ideérni. És minden bizonnyal telesen ki is hagyja az egész órát.
Pedig még csak nem is a reggeli időpontban van ez az óra. El sem tudja képzelni, hogy mégis hogy aludhatott el ennyire a lány. Bár azért van egy elképzelése. Egész biztos, hogy az egész éjszakát valami buliban töltötte, és most totál másnapos. Ez már nem az első alkalom lenne. Sian nem is tudja, hogy miért is barátkozik egy ilyen lánnyal. Azért néha persze jó hallgatni őt is, és néha tényleg elvan a társaságában. De ilyenkor bánja, hogy a barátjának nevezi őt.
Mert ha már itt van a terem előtt, nem fog megfutamodni. A hátsó sorokban biztos lesz elég hely. Mert egész biztos benne, hogy a hallgatók nagy része - főleg a fiúk - az első sorokban fognak ülni, hogy jó rálátásuk legyen a tanárnőre. Így pedig abban a reményben lép be a terembe, hogy a ól megszokott hátsó sori helye még szabad lesz. A nap második nagy csalódása viszont akkor érkezik, mikor a helyén egy másik srácot lát meg. Egy pillanatra meg is torpan, de végül vesz egy nagy levegőt, és leül tőle néhány hellyel távolabb. A balszerencsés áradata itt viszont még mindig nem ér véget...
- Nahát, kit látnak szemeim... - hallja is meg azt az ismerős hangot. annak az egy csoporttársának a hangját, aki az elmúlt öt év alatt még mindig nem bírta felfogni, hogy Sian nem kér a közelségéből. - Srácok, nézzétek... A hercegnő is itt van ezen az előadáson... Érdekes félévünk lesz így... - az egyből pedig hamar négy lesz. Pedig Sian már reménykedett benne, hogy legalább tőlük nyugta lesz ezen az órán, és nem kell attól tartania, hogy bármelyik srác kiakasztja. De ez sajnos nem akar összejönni. És most még Dong Sun sincs itt, hogy kimentse őt, mint hogy azt mindig is teszi. Így pedig csak nem is reagálva a szavaikra csak a szemére húzza a pulóvere kapucniját, és a homlokát a padra dönti. Láthatóan megremeg, ahogy a másik négy közelebb hajol hozzá, de nem reagál semmit. Mert ha nem látja őket, akkor egyszer csak békén hagyják... Vagy nem...
- Hé Hercegnő... Ha lesz csoportmunka, csatlakozhatsz hozzánk. Biztos jól szórakoznánk így öten...
Akkor ha lehet, akkor ne hozz pánikba Öltözet
Lim Sian
- Hozzászólások száma :4Age :26Join date :2021. Feb. 10.Ahol élek :Seoul
Re: Don' panic yet! // Sian & Haneul
Sian & Haneul
Nem igazán figyelek a környezetemre. Sokkal izgalmasabb a telefonomat bámulni. Azért még érzékelem, hogy körülöttem zajlik az élet, így azt is, egy lány halad el mellettem. De nem foglalkoztam vele. Valamiért a telefonom kilométerekkel több szórakozást tartogatott most nekem. Azt sajnálom, hogy a gépem nincs itt velem, akkor az órán legalább dolgozhatnék. Valamiből nekem is meg kell élnem. Illetve a szüleimnél lakok és persze ők tartanak el, de némi zsebpénzt simán kereshetek még ezzel is, ami lássuk be mindig jól jön.
Figyelmem csak akkor terelődik el, mikor hallom egy srác hangját. Akaratom ellenére is odapillantok. A csaj, aki az előbb elsuhant mellettem úgy fest szorult helyzetbe került. Nem szabadna segítenem. Bár egy sráccal még simán elbírok. Máskor is kerültem bunyóba fiúkkal és legtöbbször nyertesen jöttem ki belőle. A másik az volt, hogy annyit hallottam, hogy valami reccsent és elmentem a kórházba. Na jó, túlzás elrángattak. Magamtól biztos csak mondtam volna, hogy kutya bajom.
Kissé elfordítom a fejemet oldalra, hogy lássam mi is a helyzet, mit tehetek. De mire a tekintetem feléjük vándorol már egy csapatnyi srác áll ott. Talán ha Vasember lennék, akkor azt mondanám, hogy lazán legyűröm őket. De így? Amúgy sem szabadna nekem ebbe beleszólni. Szeretek hősködni, tényleg nagyon bírom, mikor állkapcson vágnak, én pedig csak lazán visszacsapok, mert hát nem érzek egyebet annál, hogy valaki hozzámért, de igaza van a haveromnak is, hogy a saját egészségem érdekében nem szólhatok bele mások dolgába.
Valószínűleg annyiban is hagynám ezt kivételesen, mert egyedül nem tehetek semmit, mikor rápillantok az áldozatra. Remeg. Ennyire félne tőlük? Biztos a zaklatói. Talán egy ex? Kezemet ökölbe szorítom dühömben és tehetetlenségemben. Ennyi embert képtelenség elkalapálni, még akkor is ha gőzük sincs hogyan verekedjenek. Simán csak lefognak és addig vernek, míg holtan nem esek össze. Vagy amíg a tanár nem jön be. – Rohadt életbe… - kezdek el halkan szitkozódni. Van egy ötletem de… ha nem jön be, akkor gyanítom már csak az óra utáni futás marad nekem.
Telefonomat az asztalra rakom én pedig felállok és némi hezitálás után az asztalra csapok. – Nem hiszem el, hogy ennyire haragszol! – kiabálok még mindig magam elé nézve. – Tudom, hogy összevesztünk és megsértődtél, de pont ezekkel? – nézek most már a társaság felé, egészen pontosan a lányra, akinél csak imádkozok, hogy felpillant. Ezt a drámát neki is látnia kéne, meg segítenie. – Sajnálom oké? Rossz voltam hozzád, de soha többé nem leszek. – Mérhetetlen önuralmat kell gyakorolnom, hogy ne itt helyben kezdjek el röhögni a helyzeten vagy éppen ne jöjjek zavarba, hogy mekkora egy színjátékot hajtok itt végre. Istenem, egy doramaba kéne mennem szerepelni. – De még ha nem is bocsátasz meg nekem… - indulok meg a fiúk irányába, hogy aztán azzal kerüljek szembe pont, aki annyira nyaggatta szegényt. – Legalább őket hajtsd el. – Arcom komoly, ahogyan testtartásom is arról árulkodik, hogy a következő pillanatban bemoshatok neki egyet, ha a szavak nem használnak. A szívem ugyan elég gyorsan ver az izgalomtól, de remélhetőleg ez kifelé nem látszik. Illetve én nagyon igyekszem, hogy mindvégig megtartsam az álcámat. – Nem nagyon bírom, ha a csajom körül legyeskednek. Plusz nekem nem úgy tűnik, hogy nagyon díjazza ezt a mérhetetlen figyelmet tőletek. – Tekintetem szúróssá válik, amiből azt lehet kiolvasni, hogy „Most pedig jobb, ha lelépsz.” Nem szeretnék balhét, így jobb ötlet híján megpróbálom velük elhitetni, hogy a pasija vagyok a lánynak, hátha ez elveszi a kedvüket a szekálásától. De ha ez nem is jön be, akkor legalább elterelem róla a reflektorfényt, amíg a tanár bejön. Utána meg már megoldom, hogy kijusson innen épségben. Csak remélem nem kapok a fejemre a szövegért.
Figyelmem csak akkor terelődik el, mikor hallom egy srác hangját. Akaratom ellenére is odapillantok. A csaj, aki az előbb elsuhant mellettem úgy fest szorult helyzetbe került. Nem szabadna segítenem. Bár egy sráccal még simán elbírok. Máskor is kerültem bunyóba fiúkkal és legtöbbször nyertesen jöttem ki belőle. A másik az volt, hogy annyit hallottam, hogy valami reccsent és elmentem a kórházba. Na jó, túlzás elrángattak. Magamtól biztos csak mondtam volna, hogy kutya bajom.
Kissé elfordítom a fejemet oldalra, hogy lássam mi is a helyzet, mit tehetek. De mire a tekintetem feléjük vándorol már egy csapatnyi srác áll ott. Talán ha Vasember lennék, akkor azt mondanám, hogy lazán legyűröm őket. De így? Amúgy sem szabadna nekem ebbe beleszólni. Szeretek hősködni, tényleg nagyon bírom, mikor állkapcson vágnak, én pedig csak lazán visszacsapok, mert hát nem érzek egyebet annál, hogy valaki hozzámért, de igaza van a haveromnak is, hogy a saját egészségem érdekében nem szólhatok bele mások dolgába.
Valószínűleg annyiban is hagynám ezt kivételesen, mert egyedül nem tehetek semmit, mikor rápillantok az áldozatra. Remeg. Ennyire félne tőlük? Biztos a zaklatói. Talán egy ex? Kezemet ökölbe szorítom dühömben és tehetetlenségemben. Ennyi embert képtelenség elkalapálni, még akkor is ha gőzük sincs hogyan verekedjenek. Simán csak lefognak és addig vernek, míg holtan nem esek össze. Vagy amíg a tanár nem jön be. – Rohadt életbe… - kezdek el halkan szitkozódni. Van egy ötletem de… ha nem jön be, akkor gyanítom már csak az óra utáni futás marad nekem.
Telefonomat az asztalra rakom én pedig felállok és némi hezitálás után az asztalra csapok. – Nem hiszem el, hogy ennyire haragszol! – kiabálok még mindig magam elé nézve. – Tudom, hogy összevesztünk és megsértődtél, de pont ezekkel? – nézek most már a társaság felé, egészen pontosan a lányra, akinél csak imádkozok, hogy felpillant. Ezt a drámát neki is látnia kéne, meg segítenie. – Sajnálom oké? Rossz voltam hozzád, de soha többé nem leszek. – Mérhetetlen önuralmat kell gyakorolnom, hogy ne itt helyben kezdjek el röhögni a helyzeten vagy éppen ne jöjjek zavarba, hogy mekkora egy színjátékot hajtok itt végre. Istenem, egy doramaba kéne mennem szerepelni. – De még ha nem is bocsátasz meg nekem… - indulok meg a fiúk irányába, hogy aztán azzal kerüljek szembe pont, aki annyira nyaggatta szegényt. – Legalább őket hajtsd el. – Arcom komoly, ahogyan testtartásom is arról árulkodik, hogy a következő pillanatban bemoshatok neki egyet, ha a szavak nem használnak. A szívem ugyan elég gyorsan ver az izgalomtól, de remélhetőleg ez kifelé nem látszik. Illetve én nagyon igyekszem, hogy mindvégig megtartsam az álcámat. – Nem nagyon bírom, ha a csajom körül legyeskednek. Plusz nekem nem úgy tűnik, hogy nagyon díjazza ezt a mérhetetlen figyelmet tőletek. – Tekintetem szúróssá válik, amiből azt lehet kiolvasni, hogy „Most pedig jobb, ha lelépsz.” Nem szeretnék balhét, így jobb ötlet híján megpróbálom velük elhitetni, hogy a pasija vagyok a lánynak, hátha ez elveszi a kedvüket a szekálásától. De ha ez nem is jön be, akkor legalább elterelem róla a reflektorfényt, amíg a tanár bejön. Utána meg már megoldom, hogy kijusson innen épségben. Csak remélem nem kapok a fejemre a szövegért.
× 580 × Hölgyem, ha lehet ne kapjon pánikrohamot ×
Dang Haneul
- Hozzászólások száma :5Age :27Join date :2021. Feb. 27.
Lights of Seoul :: Seoul :: Iskolák :: Egyetem
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
|
|
Pént. Márc. 04, 2022 7:26 pm by Jung Hwayun
» Avatarfoglaló
Csüt. Márc. 03, 2022 12:02 am by Jung Hwayun
» Névfoglaló
Szer. Márc. 02, 2022 11:57 pm by Jung Hwayun
» Jung Hwayun
Szer. Márc. 02, 2022 10:01 pm by Jeason Jensen
» Elkészültem!
Szer. Márc. 02, 2022 7:32 pm by Jung Hwayun
» Wang Sarah
Vas. Okt. 10, 2021 10:03 pm by Wang Sarah
» Choi Sung-Hyun
Vas. Okt. 03, 2021 10:55 pm by Kim Eun Bi
» Fujisaki Hana
Vas. Okt. 03, 2021 9:40 pm by Kim Eun Bi
» Kim Eun Bi
Hétf. Szept. 20, 2021 7:17 pm by Kim Eun Bi