Hong Ah Ra
1 / 1 oldal • Megosztás
Hong Ah Ra
Hong Ah Ra
Ilyennek látják a külsőmet
Ilyennek tartanak
1. Mosolygós szemű vs. Szomorú pillantású
2. Nagyszájú vs. Csendes
3. Meggondolatlan vs. Óvatos
4. Vidám vs. Rideg
5. Feltűnő vs. Sarokban megbúvó
6. Bátor vs. Gyáva
7. Tervező vs. Végrehajtó
8. Szerelmes vs. Gyűlölködő
9. Társasági lény vs. Magányos
10. Sárga vs. Zöld
2. Nagyszájú vs. Csendes
3. Meggondolatlan vs. Óvatos
4. Vidám vs. Rideg
5. Feltűnő vs. Sarokban megbúvó
6. Bátor vs. Gyáva
7. Tervező vs. Végrehajtó
8. Szerelmes vs. Gyűlölködő
9. Társasági lény vs. Magányos
10. Sárga vs. Zöld
Sárga embertípusok jellemzői: Nagyszájúak, vidámak, optimisták, kissé szétszórt, szeleburdi, de nagyon kedves és bájos teremtmények. Könnyű a kedvükre tenni, kapcsolatorientált emberek, akik család centrikusak, és könnyen barátkoznak. Akár idegen emberekhez is oda tudnak lépni, megszólítani őket, segítséget kérni. Általában több dolgot is remekül tudnak egyszerre csinálni, pont azért, mert a koncentrációjuk csapongó, és képtelenek egyetlen dologra sokáig összpontosítani.
Zöld embertípusok jellemzői: Visszahúzódó, szerény, kissé talán szerencsétlennek tűnő természetű emberek. Olyanok, akiket könnyű befolyásolni, akiknek a véleményüket a környezeté formálja. Unalmas, a sárgákkal ellentétben nem mondhatóak bevállalós embereknek, félnek a kockázatoktól, inkább az életben biztos pontot tudnak keresni, ami még ha nem is különleges, legalább, állandó. Félnek az újdonságoktól, jóval kevésbé hangos emberek, mint sárga színnel jelölt társaik, és lassabban megfontoltabban élik az életüket.
"Mindannyiunkat ez késztet keresésre. A puszta szükséglet, hogy tartozzunk valahova."
"Egy lány, aki fiúknak telefonál, kihívja maga ellen a sorsot."
"Jobb a csendes magány, mint egy zűrös, megalázó, őrült kapcsolat."
Hasznos információk
Státusz: normál karakter |
Becenév: Ah Ra |
Születési hely és idő: Szöul, Dél-Korea 1998. 01. 06. |
Play by: Kim Ji Soo |
Csoport: egyetemista |
Iskola neve: SNU |
Lakhatóság: Albérlet Hahival |
Szak vagy irányultság: Hadtudományi -és Honvédtisztképző Kar |
Évfolyam: 1. félév |
Életem egyik darabkája
- Tudom, hogy ijesztőnek tűnik, de amikor leérkezel, minden jobb lesz. Felszabadulsz. Eltűnnek a problémáid. És soha többet nem kell félned – Könnyen beszél az, aki soha életében nem rettegett a víztől. Aki gyerekkora óta tudott úszni. Aki világ életében arra készült, hogy embereket ugrasszon le egy baromi magas hídról.
Emlékszem, anno fizikaórán beszéltünk arról, hogy egy bizonyos magasságból ugrik le az ember, akkor már mindegy, hogy mi van alatta, olyan mintha betonra esne. Mindez még jobban megrémített, és éreztem, ahogyan a hideg szél, ami a copfomból kiszabadult kis babahajakkal játszott, könnyeket csal a szemembe.
- Nem akarsz egy kicsit repülni és jól érezni magad, Ah Ra? Felszabadulni a felelősség elől? – fordult hozzám a férfi ismét, amire összerezzentem, megfordult velem a világ, és meg kellett kapaszkodnom a korlátban, hogy lehetőleg ne essek ki onnan. Hirtelen egy gyerekkori emlékem támadt el, amitől kiszorult a tüdőmből a levegő, és majdhogynem ismét éreztem a légzőcsövemen lerohanó, hatalmas vízmennyiséget, ami hihetetlenül megrémített. Megrémített, mert azt hittem, hogy teljes mértékben ki fogja szorítani a levegőt a tüdőmből, ami miatt meg fogok fulladni.
Fuldokoltam. Éreztem, ahogyan a hajam pillanatok alatt nedvesedik át, ahogyan a görcsös ujjaim szorítják a korlátot. Nem kaptam levegőt, pedig ebben a pillanatban csak azért imádkoztam, hogy ne halljak meg. Éreztem, ahogyan megint maga alá temet a víz, holott még bele sem ugrottam... Viszont nem ez lett volna az első alkalom, hogy megtörténik...
***
Puha kis ajkak értek az enyémekhez, és ennél többre nem emlékszem, de talán még szerencse is, mert szegény fiúnak sikeresen köhögtem az arcába mindazt a vízmennyiséget, amit sikerült a tüdőmre vennem. Egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy mennyire zavarba ejtő az idegen száj gazdájával ennyire közelről megismerkedni, mert szimplán csak hálás voltam, amiért kimentett a vízből. Nagyon pici koromban akart apám megtanítani úszni, de azzal, hogy bedobott a mély vízbe, pont az ellenkező hatást érte el. Nemhogy a terve nem valósult meg, még hihetetlenül félni is kezdtem a víztől, aminek hála csak zuhanyozni vagyok, és leszek is hajlandó a jövőben... Köszönöm szépen, de én egy fürdőkádnyi nedűből nem kérek. Rettegek attól, hogy véletlenül elaludnék, vagy hasonló történne velem, és az lenne az utolsó alkalom, hogy lehunytam a szemem.
- Jól vagy? – törölgette meg a pólójával az én arcomat, majd a sajátjáról hanyagul a kézfejével itatta le a vizet. Nem tudtam megszólalni, csak a sötét íriszbe bámulva próbáltam rájönni, hogy a szomszéd srác vajon mindig ennyire szép volt, vagy pedig csak azért emeltem glóriát a feje felé, mert megmentette az életem. Akkoriban semmiben nem voltam biztos, de mondhatni villámcsapásként ért a felismerés: szerelmes vagyok a szomszéd srácba. Sokan azt mondanák, hogy ezek gyerekes érzések, és csak megsimogatták volna a fejem, lesajnáló mosollyal, hogy majd elmúlik. Hogy amit az ember 8 évesen érez, az nem lehet igazi. Én tudtam, hogy nem tévedek. Akkor sem, ha ő csak barátként kezelt egész életében. Legalábbis azt a fajta közeledést, amire vágytam volna, nem kaptam meg soha.
***
- Győzd le a félelmed, Ah Ra! – éreztem meg a biztató szorítást a vállamon – Tudsz úszni! Máskülönben esélyed nem lett volna, hogy erre a szakra felvételizz. Bármi baj történne, én itt vagyok, és átsegítelek a nehézségeken.
A halk mondatok rángattak vissza a valóságba, de valahogy mégsem éreztem azt, hogy jól lennék... Hogy is lehetnék jól, amikor félig meghaltam? Legalábbis lélekben mindenképp. Még mindig fáj, amikor eszembe jut. Még mindig nem felejtettem el, hogy mennyire csúnyán cserben lettem hagyva azon az éjszakán és, hogy utána mennyit vezekeltem más bűne miatt. Mert nem követtem el semmit. Semmi olyat, ami szégyelnivaló lett volna, mégis mindenért engem hibáztattak. Engem akartak elővenni érte. Engem akartak bántani, mert én voltam a könnyebb préda. De talán egyszer lehet a prédából is vadász, ugye? Vagy ha mindez nem is történik meg, továbbléphetek, mintha mi sem történt volna... Szerezhetek új barátokat. Visszanyerhetem az önbizalmam. Vagy mindez csak egy bugyuta, képlékeny vágyálom lenne? Hiszen az élet nem ennyire egyszerű. Az életben soha semmi nem oldódik meg magától. Emberek megsértődnek, elfordulnak egymástól, ahelyett, hogy a dolgok mögé látnának. Nagyobb a büszkeségük és a sértettségük a törekvésnél, hogy valamit helyrehozzanak. Emberek nem kérdeznek, ami félreértéseket szül, majd emberi életeket tesznek tönkre. Ilyenkor a „nem úgy gondoltam”, vagy „nem hittem volna, hogy ez fog történni” Indok már kevés. Erősen szorítottam meg a tanárom kezét, aki végül segített felmászni a korlátra, miközben a lábamat fogta.
- Meg tudod csinálni! – suttogta – Amint ellepnek a habok, a tested könnyebb lesz, a lelked felszabadul, és soha többé nem fogsz már szenvedni.
***
Ah In mindig csak erősnek mutatta magát, mert azt hitte, hogy nincs más választása. Soha nem volt képes elmondani nekem az igazat. Sosem mondta ki, ha valami fájt neki, mindig önmaga elé helyezett engem. Fogalmam sem volt arról, hogy mégis hol éli ki az őt érő fájdalmat vagy arról, hogy egyáltalán miért nem avat be a dolgaiba. Talán még a saját gondjaitól is óvni akart engem, de mindezzel iszonyatosan erős bűntudatot ébresztett bennem.
Tudom, hogy amit értem tett, az puszta szeretetből történt. Hogy nem szándékozott olyan dolgokat csinálni, amitől rosszul érzem magam. Mégis részben az is taszított depresszióba, amit ő élt meg miattam. Emlékszem. Mindenre emlékszem, és csak tettem, hogy alszom. Emlékszem arra, amikor egyetlen barátom sem jött el a megbeszélt találkozóra. Hwan se. Ő volt az utolsó, akiben bíztam, de nem tette. Habár reggel tízre „beszéltük” meg a kibékülésünk időpontját, én még este tizenegykor is a padon ültem az esőben, mit sem törődve a hideggel. Azt reméltem, hogy a barátaim csak elbújtak, és le akarják tesztelni, hogy mennyire vagyok őszinte velük. Reszketve kuporodtam végül össze a padon, és tovább vártam éjfélig, hagyva, hogy az eső összekeveredjen az arcomon csordogáló könnyekkel. Az emberek nem bocsátanak meg könnyen. Az embereket egyáltalán nem érdekli a másik, ha ők sértettnek érzik magukat. Az ember önző. Még a barátaitól is sajnálja azt a figyelmet és szeretetet, amit megérdemelne.
Tudtam, hogy nem hibáztam. Mégis mindenki ujjal mutogatott rám. Senki nem kérdezte meg, hogy mi történt valójában. Ez alól egyedül Ah In volt kivétel. Ő alapvetően nem kérdezett semmit. Én pedig minden este eljátszottam, hogy alszom. Ez aznap sem volt másképp.
Nem reagáltam arra, ahogyan a puha, ismerős illatú kabát takarja be a testem, és azzal sem foglalkoztam, hogy az megemelkedik pillanatokon belül. Kedvem lett volna zokogva a bátyám nyakába fúrni az arcomat, de nem tettem. Csak eljátszottam, hogy alszom. Én végül így rejtettem el előle a fájdalmamat, legalábbis addig, amíg ment.
Csak egy pillanatra néztem fel, és akkor láttam a sötét, elmosódó árnyat, aki a tengelye körül megfordulva keres valakit. Kísértetiesen emlékeztetett Hwanra, de végül inkább elhittem, hogy képzelődöm. Könnyebb volt hazudni magamnak, mint hiú ábrándokat kergetni. Hwan gyűlöl, és biztosan nem jönne ide. A közöttünk gondosan szövődött, éves múlttal rendelkező barátság úgy pukkadt ki, mintha csak egy buborék lett volna. Abban a pillanatban először értettem meg, hogy a felnőttek miért mondták azt az iránta táplált érzéseimre, hogy „gyerekcipőben járó, elmúló szerelem”.
***
Vágytam rá. Vágytam arra, hogy a hűsítő víz körülölelje a testem, és elérhessem azt az érzelmi állapotot, ami ilyenkor fizikailag éri az embert. Súlytalan akartam lenni. Ártatlan, és bűntelen. Szerettem volna azt érezni, hogy nem történt semmi az elmúlt években. Pont ezért is hunytam le a szemem, és emeltem égnek az arcomat. Már nem vagyok ugyanaz az ember. Az egykori folyton mosolygós, szociális énem hirtelen komor és zárkózott lett. A nap nagy részében egyetlen szót sem szóltam, holott régen állandóan csak csacsogtam. Nem mosolyogtam. Az egyetlen ember, akire képes voltam úgy tekinteni, mint régen az Ah In volt. A soha nem ítélkező Ah In. Akinek bármi történjék, a kishúga maradok, és mindig szeretni fog. Felszegtem az állam, és a hirtelen jött elszántságom olyan adrenalinlöketet adott, hogy mindkét karomat az égnek tártam, az arcomat pedig a fényes Nap felé fordítottam. Kit érdekelnek a hamis barátok? Kinek számítanak az elmúlt szerelmek? Mi az a pár szép emlék, amit a tudatlanság olyan mértékben mocskolt be, hogy csak fájdalmat okoz, ha rájuk gondolok?
Miért ne léphetnék ki a komfortzónámból csak egyszer? Miért ne könnyíthetnék a szívemen csak egyetlen pillanatra? Utána újra bezárkózom a szabályos életembe... De ehhez néha erőt kell gyűjtenem. Most pedig van erőm. Úgy érzem, hogy a holnap nem lesz annyira borzalmas, mint az eddigi napjaim. Hogy minden beosztott másodpercem csak egy picikét lesz örömtelibb, mint bármikor máskor. Hogy a majdnem elfeledett képek fénye tovább fakul, ami bizonyosságot ad arról, hogy mindez a fájdalommal együtt fog egyszer homályba veszni. Mindent, ami valaha bántott, most betettem egy borítékba, és gondolatba elővettem az öngyújtómat, amivel készültem megsemmisíteni azt. Mindent. És mindenkit. Somit, Linát, és Hwant is. Talán most képes leszek eldobni mindent, és új életet kezdeni.
Egyetlen lábamat lógattam ki a semmibe, és szomorkás kis mosoly ült ki az arcomra, ahogyan éreztem a bizonytalanságot... De az egész élet bizonytalan. Sosem tudhatom, hogy hol lesz a szakadék, és mikor lépek bele a taposóaknába. Pont ezért is vettem egy gyors, mély lélegzetet, hogy a félelmeim utolsó morzsáit is elűzzem, hogy lelkiekbe felkészülhessek az ugrásra. Lehunytam a szeme, és a kezem már csak egy picit remegett. Tíz. Kilenc. Nyolc. Hét. Hat.Öt. Négy. Három. Kettő...
És leestem. Csak éppen nem arra az oldalra, amire gondoltam. Az érkezés nem volt örömteli. Nem éreztem a felfrissülést, ellenben a bordámba fúródott egy erős férfikéz, aminek hála a tüdőmbe szorult a levegő. Legalább az illetőt sikerült lefejelnem, aki megzavart, bár nem kifejezetten volt szándékos, inkább a lendület miatt történt, de a fejünk koppanása kissé elbizonytalanított. Nem voltam biztos benne, hogy ép állapotban kerülünk ki innen.
Aztán az orromba szökött az ismerős illat, amitől az egész testem megmerevedett. Nem lehet itt. Eldöntöttem. Felgyújtom a borítékkal együtt. Elfelejtem. Nem fogok rá többet gondolni. Ismét csukva tartottam a szemeimet. mert nem akartam hiú ábrándokba ringatni magam, de egyetlen könnycsepp így is utat tört magának a pilláim gátján, és szinte öntudatlan állapotban suttogtam a következő szavakat:
-Mássz ki a fejemből!
Vendég
Re: Hong Ah Ra
Gratulálunk, elfogadva!
Kedves Ahra!
Ha géphez kerültem jön az elfogadó, de ezt már rég megígértem, szóval addig érd be ezzel. <3
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
|
|
Pént. Márc. 04, 2022 7:26 pm by Jung Hwayun
» Avatarfoglaló
Csüt. Márc. 03, 2022 12:02 am by Jung Hwayun
» Névfoglaló
Szer. Márc. 02, 2022 11:57 pm by Jung Hwayun
» Jung Hwayun
Szer. Márc. 02, 2022 10:01 pm by Jeason Jensen
» Elkészültem!
Szer. Márc. 02, 2022 7:32 pm by Jung Hwayun
» Wang Sarah
Vas. Okt. 10, 2021 10:03 pm by Wang Sarah
» Choi Sung-Hyun
Vas. Okt. 03, 2021 10:55 pm by Kim Eun Bi
» Fujisaki Hana
Vas. Okt. 03, 2021 9:40 pm by Kim Eun Bi
» Kim Eun Bi
Hétf. Szept. 20, 2021 7:17 pm by Kim Eun Bi