Lee Ro Sie
1 / 1 oldal • Megosztás
Lee Ro Sie
Lee Ro Sie
Ilyennek látják a külsőmet
Borzalmas kislány voltam... egy kis különc, aki amerikai lányok között nőtt fel. Irigykedtem az aranyló angyalfürtökre, a pirospozsgás arcokra, a ragyogó kék szemekre, hiszen nekem sötét, egyenes szálú haj jutott, fekete szemek és egyhangúan sápatagnak tűnő bőr, ami csak akkor piroslott, mikor megkapott a Nap. Irigyeltem, hogy egyre kerekednek az idomaik, szélesedett a csípőjük, nőttek a melleik, de én még ehhez, illetve hozzájuk mérten is deszka maradtam egészen tizenhat éves koromig. Soha nem tetszett amit a tükörben láttam, ezért is igyekeztem mindig a legtrendibben öltözni, mondván "hátha ettől jobb lesz". Rövid szoknyák, sokat mutató ruhadarabok, kihívó smink. Persze míg én a különcségemet hátrányként éltem meg amiért nem hasonlítok a sok szép szőke babára, addig sokaknak pont az tetszett, ami nekem nem. Imádták az egyenes hajamat, mondván ők képtelenek elérni, hogy vasalás után úgy maradjon mert az első párás, fülledt nap után visszaugranak csigákba. Utálták, hogy a bőrük sokkal durvább, nagyobbak és látványosabbak a pórusaik vagy éppen hamarabb kezdenek el barnulni. Nekik küzdeni kellett a cicaszemekért, nekem alapból az van. Úgy vélték, hogy nekem nem kell megharcolnom azért, hogy az alakom kifogástalan maradjon, ami természetesen hatalmas tévedés. Lehet, hogy ők mind a mai napig azt látják, hogy tökéletesen eléldegélek anélkül, hogy salátával kellene tömnöm magam, mert úgy vélik "ez a génjeimben van". De azt nem tudják, hogy mennyi stressz és kínlódás van amögött, hogy a testem olyan maradjon, amilyennek lennie kell, inkább erősnek mint soványnak. Folyamatos edzés, futás, amit néhány éve nem is azért tartok fontosnak, hogy kifogástalan maradjon az alakom, sokkal inkább, hogy bírjam a színpadon a hatalmas ruhák mázsás súlyát és az ott való folyamatos, megfeszített munkát. Ha csak egyszerű salátát rágnék két szem paradicsommal, erős a gyanú, hogy két perc után a díszlet mögé zuhanva szenvednék, kopognának a szemeim az éhségtől, nem lenne energiám semmihez. Kiábrándító vagy sem, de a "jól evő" lányok közé tartozok, csupán eleget teszek azért, hogy ez ne látszódjon meg rajtam.
És ami a legnagyobb hátrányom és részese is voltam már az amerikai férfiak megállapításának: az ázsiai lányok olyan aranyosak! - mert sokunk babásak maradunk kedves tekintettel, pont mint azok a szekrényen ücsörgő porcelánbabák. Csakhogy mi örökre babák maradunk nekik, azt nem veszik észre, hogy nővé cseperedünk.
Jó ideje már annak, hogy minden, a külsőmet illető problémámat letudtam vetkőzni. Jól érzem magam a bőrömben, elégedett vagyok az alakommal, a ruhatárammal hiszen kifogástalanul tudok hordani szoknyától kezdődően a csőnadrágon át a hosszú nyári ruhákig mindent. Bár tagadhatatlan, hogy ez utóbbiakat olykor alaposabban meg kell válogatnom és a 165 centis alakomat nyújtanom kell hozzá, de egy magassarkú szandál vagy cipő nem okoz kihívást. A sminkkészletemre inkább az egyszerű, natúr színek a jellemzők de ez még nem jelenti azt, hogy egy-egy buli idején ne csúszna át a kezem a babarózsaszín rúzs felett és választanám a skarlátvöröset. De ma már tudom, hogy mi a legelőnyösebb, sikeresen megtaláltam a stílusomat is.
Egy valamiről viszont nem tudtam lemondani kislány korom óta. Az aranyló tincsekről. Mindenki szeretne az életében egyszer angyal lenni nem igaz? Nem véletlen, hogy van időszak mikor sötét tincseimet szőkére cserélem és élvezem, hogy néha én is hasonlíthatok a nyugatiakhoz. Ha másban nem is, legalább ennyiben igen.
Ilyennek tartanak
Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében.
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében.
Röpke két év leforgása alatt, mióta színházak alkalmaznak és várják el, hogy tökéletes játékkal és énektudással remekeljek, számtalan főhősnő zubbonyát magamra ölthettem már. Voltam Júlia, vagy éppen Elizabeth, de Scarlett O'Harat is közel ötven alkalommal megszemélyesítettem már. Ez a két év pedig tökéletesen elég volt ahhoz, hogy a sok főhősnő magáét, természetét- és viselkedését, jellemét én is magamra ölthessem. Hiszen miként lehetnék jó színésznő, ha nem vagyok képes azonosulni az adott szereppel? Ez viszont magával hozza azt a veszélyt is, hogy olykor-olykor képes vagyok úgy lereagálni néhány szituációt, ahogy azt a jelen forgó szerepem is tenné:
Estem már szerelembe első látásra színpadon mint Júlia, hogy ugyan ezt megtapasztalhassam való életben is, ám nem halálosan. Mert nem volt olyan értékes számomra az adott ember, hogy képes legyek halni érte. Ebből eredeztethetően - bár nem éltem még hozzá eleget - de kijelenthetem, hogy számomra, mint Ro Sienak, ismeretlen fogalom a halálos szerelem.
Voltam naiv, szerelmes lány aki majdnem belefulladt az esendőségébe, később pedig a dölyfösségébe és önzőségébe, hogy ezzel kijelenthessem, Sissi is egyfajta alteregóm lett. Naiv vagyok akárcsak ő, önző mert magamnak akarok két srácot, ezért képes vagyok a saját érdekemben elmenni a világ végére csak, hogy jól érezzem magam. És nem számít, hogy ezt ők vagy bárki más esetlegesen ellenezni akarná.
És azt hiszem, hogy Scarlett O'Hara szerepében is tökéletesen magamra találhattam, hiszen pont amilyen apuci kicsi szeme fénye ő, úgy én magam is azzá váltam. Én voltam mindig a társaság középpontja, és bár nem verseng értem azóta se minden "agglegény", mégis kíváncsiak rám és rendszerint próbálnak ott és úgy kóstolgatni, ahol éppen jónak vagy még illendőnek gondolják. De nekem mégse kell egyik sem, csak az az egy, még ha képtelen is lennék arra, hogy bárkivel a világon összefűzzem az életemet vagy kockára tegyek egy igaz, évek óta tartó barátságot.
De alapjáraton véve, eltekintve attól, hogy sok fiatal lány példaképévé váltam szerény kis barátnői társaságomban vagy épp azok között akik színházba jártak és nem tudták hova tenni az életüket, én magam, Ro Sie ugyan olyan hétköznapi lány vagyok mint mindenki más. Sokszor küzdöttem súlyproblémákkal a rendszertelen életvitel miatt, bőrhibákkal és kamaszkori hangulatingadozással is, amit anyuéknak kellett elviselnie. Volt, hogy egyszerűen nem bírtak velem az emberek, nem tudták tolerálni a hisztimet, én pedig nem bírtam az élettel mert mindig rohanónak, mostohának éreztem. Egy valami viszont mindig állandó volt: a szeretteim szeretete. Mert mindennél többet számítanak nekem, ezért pedig képes vagyok feladni még a színházat is.
Hasznos információk
Státusz: Normál karakter |
Becenév: Rose, Rosie, Lero |
Születési hely és idő: Los Angeles, 1997. Szeptember 11. |
Play by: Krystal |
Csoport: Egyetemista |
Iskola neve: SNU |
Lakhatóság: Kollégium |
Szak vagy irányultság: Színművész - zenés szakirány |
Évfolyam: Első évfolyam |
Életem egyik darabkája
A mai viszont más... lustább, nehezebb és kényelmetlenebb, így maradok a nyöszörgő tapogatózásnál és a halk morranásoknál, miközben ujjaim a hálóingem spagetti pántját keresik, mielőtt még teljesen lecsúszna a vállamról és ezzel együtt a mellemről is az egész anyag. Azt hiszem, túl sok tennivalót szerveztem be mára és túl sok mindent kell még megcsinálnom az előtt, hogy repülőre ülnék és magam mögött hagynám a kontinenst csak, hogy találkozzak az.... életem értelmeivel. Tegnap éjjel őszintén bíztam abban, hogy ez a tudat, a célom és a ténye annak, hogy ismét találkozhatok fél évnyi távollétet követően a két sráccal, majd kirepít az ágyamból és ezzel együtt a fáradt kábulatból is. De kénytelen vagyok rádöbbenni arra, hogy egy olyan piszkosan nehéz és fárasztó napot követően mint a tegnapi, nem könnyű az ébredés és tettre késznek titulálni magam. A színházi búcsúztatás, a többiek folyamatosan szipogó beszédeit és köszöntését hallgatni nem csak fizikailag de mentálisan és lelkileg is kimerített, s most is háborgó szívvel, cseppecskét lefelé biggyedő ajkakkal gondolok vissza a hatalmas, vizenyős szemekre, a szoros ölelésekre legyen szó színésznő vagy éppen színész társaimról. Nagyon örülök annak, hogy részese lehettem a színház életének, hogy ennyi barátra tettem szert, hogy ennyi kedves embert ismerhettem meg. Viszont be kell látnom, hogy azok akik az életemet jelentik, a világ túlsó felén tartózkodnak, és nekem rájuk van igazán szükségem ahhoz, hogy tökéletesek legyenek a napjaim, hogy boldog legyen az életem és érezzem, hogy élek, nem kell folyamatosan levegő után kapkodnom a mellkasom szorító, kellemetlen és fojtogató érzése miatt. Hiszen mit ér az életem úgy, hogy nem láthatom őket a nézőtéren ülni, vagy a színészbejáró ajtajában egy-egy előadás után? Mit ér a szenvedélyem és a színészi tehetségem, ha velük nem osztozhatok a sikereimen? Olyan világot akarok magamnak amiben mind a kettő helyet kap. A színház és a Yang testvérek egyaránt... ha pedig ezzel kockára kellett tennem az itteni karrieremet ami a csekély korom ellenére az utóbbi időkben meglehetősen meredek emelkedőn ívelt felfelé, akkor állok elébe!
Nem érdekel, hogy apuék marasztalni akarnak, hogy úgy érzik, helytelenül döntök mert hiszem, hogy azzal ha az itteni egyetemről átiratkozok oda, csak még többet tanulhatok és fejlődhetek. Nem hagyom abba a tanulmányaimat és tudom, hogy ha egy kisebb színház feltud majd karolni, hogy legyen hol kamatoztathassam a már elsajátított tudásomat, már minden rendben lesz. Ez pedig a szüleim számára is egyfajta biztonságérzetet adhat, elvégre egy szem lányuk nem csak szórakozni megy, és nem két srác nyakán élősködni, akiktől annak ellenére kezdtek el óvni az utóbbi időkben, hogy tudják, pici kölyök korunk óta barátok vagyunk. Mert ráébredtek arra, hogy a kis babájuk felnőtt, hogy sokak szerint elveszítettem minden gyermeteg, kisbabás vonásomat, helyette pedig érett, fiatal nővé váltam, akivel szemben ott áll két meglett, jóképű srác, akik ki tudja, hogy mit akarnak tenni a kicsi lánykájukkal?
Hogy mit? Legyen nekik mindegy.
Imádom a pihenés édes érzését, a mesébe illő ébredést, mikor vidám mosollyal nyújtózkodhatok amíg csak a takaróm elér, s eligazgathatom sötét tincseimet a párnámon, mielőtt még valaki belépne a szobámba és egy szénaboglya alatt rejtőző, kómás, ráncos arcot látna belőlem. No igen, a valóság néha igencsak távol áll a képzelettől.
A kora reggel, és a frissülés számomra azok a kósza órák, mikor igazán önmagam lehetek... egy végtelenül romantikus, mosolygós és kényelmes lányka, aki imádja végignézni miként Los Angeles egekbe törő épületei között végre előkandikál az arany napsugarak sűrű egyvelege. Egy vérbeli romantikus, mikor is selyemhálóingemben kitipeghetek a konyhába, hol megetethetem a macskámat, aki kéjes nyávogással szlalomozik a lábaim között ügyet sem vetve arra, hogy kis híján orra bukok benne, miközben egyik kezemben a tejes tálacskájával, másikban az aszpikos reggelijével egyensúlyozok a fényes padlón. Így jelzi szirénázva a szegény kis drágám, hogy márpedig éhezik, noha alig nyolc órával ez előtt már megette a vacsorájának jelentős hányadát, hogy aztán az éjszaka leple alatt elnyammogjon a maradékon. Zsivány kis hamis, ezt pedig minden egyes alkalommal, rózsaszín orrára koppintva jegyzem meg magamnak.
Míg a friss, kotyogós kávé készül a nagymamám konyhájából származó szerkezetben, addig Seraphina fennkölt lefetyelését figyelem, mígnem a ház friss, kávéba burkolózó illatában kitölthetek magamnak egy jó adagot a feketéből, amit tejeskávévá, édeskés esszenciává szelídítek. Ezt pedig egymagamban - olykor édesanyámmal, ha éppen később megy dolgozni - kortyolgatok el a teraszon egy szál köntösben és papucsban, álmatag tekintetemet le se véve a színpompás fényekbe burkolózó nagyvárosról, mely az elmúlt húsz évemet második szülőjeként nézhette végig. Egy sokra becsült csoda számomra, maga a paradicsom, ahova annyi de annyi ember vágyik, én most mégis úgy menekülök innen, mintha ártottak volna nekem. Mintha megbántottak volna a felhőkarcolók, az ősziesbe forduló idő, az egyre serényebben sárguló és hulló falevelek. Az elmúlt húsz évem igazi kaland volt itt. A zajos, játékban gazdag gyermekévek a szomszéd udvarban. A szorgalmas tanulás a kertünk végében lévő, hatalmas platánfa árnyékában vagy éppen az éjszakai szórakozásból való hazacammogás, egymásba karolva és még mindig önfeledten dalolászva, vigyorogva... és ha most körülnézek, ha a kora reggeli őszt sejtető fényekben alaposabban megnézem az emlékképek nyomát, szívemben újra megérzem a magányt és azt, hogy valami, hogy valakik hiányoznak. Mert fél éve egyedül vagyok. Ide kötöttek, bezártak a magam kis gubójába, ahonnan a főszereplők, az életemet alakítók eltűntek...
Olykor kedvem támadna elővenni egy festőtáblát, ecseteket és festéket, hogy a látványt az érzelmeimmel, a magányommal együtt a feszített vásznon eleveníthessem meg, ám a feneség az egészben, hogy nem tudok festeni. Legalábbis olyan szépen nem, hiszen a kézügyesség ezen a szinten sajnos nem lett az ajándékommá úgy, mint anyunak, aki a festészetéből és a művészetének csodájából keresi a kenyerét már évek óta, most pedig hobbijaként világjáró festőként tiszteleg a kontinensek szépségei előtt és mutatja meg művein keresztül a világ csodáit azoknak, akik nem engedhetik meg maguknak a sűrű utazgatást. Nem véletlen, hogy ismerőseink százainak nappalija van kidíszítve Japán cseresznyefáival, vagy épp a Gizai piramisok triójával az orosz tajga vadregényéről már nem is beszélve.
Minek után az utolsó korty kávé is elfogyasztásra kerül, s elemelem ajkaimtól a bögrét, a nap folyamán először érezhetem azt, hogy végre bátran kezdhetek bele a teendőimbe. Mert csak ilyenkor, a kávé utolsó cseppjének lenyelését követően veszi kezdetét a pezsgés, a kapkodás valamint a sürgés-forgás, hiszen az a pár perc amit lecsípek a reggelekből és a megszokott nyolc helyett negyed kilenckor vagy éppen fél kilenckor fejezem be a kávézást, megbosszulja önmagát s kegyetlenül, álnok kígyó módján veri le rajtam. Ekkor már csak arra marad időm, hogy bekapjak pár falat kekszet, gyorsan lecsapassam magamról az álom keserűségét és a paplan fáradt illatát a langyos zuhanyvíz alatt, de sajnos arra már nincs lehetőségem, hogy elmerüljek a fürdőkádba engedett, méz illatú habpamacsok között, ahol Celine Dionnal énekelhetem igen csak komikusra sikerült duettemet, az ott elhelyezett kismagnó segítségével.
Innentől pedig nincs is más feladatom, mint túlélni a nap hátralévő részét addig, míg el nem indulhatok a reptérre, hogy elhagyjam Amerikát és meghódítsam Dél-Koreát. Újra be akarok lépni Do Hyun életébe, a meglepetés pedig remélem mindent elsöprő lesz annak tudatában, hogy nem szóltam se neki, se a bátyjának az érkezésemről. Jelenleg csak az érdekel, hogy mit fog szólni, hogy mit látok majd az arcán, mikor végre megvethetem a lábamat előtte? Örülni fog? Őrültnek fog tartani? Hazaküld?
Hamarosan kiderül.
Vendég
Re: Lee Ro Sie
Gratulálunk, elfogadva!
Őszintén bevallom, az első reakcióm, amikor megláttam a jellem, illetve kinézet leírásodat ez volt: váó, ez baromi hosszú. Van, hogy nehezen veszem rá magam az ilyenek elolvasására, de a tiedet amellett, hogy kötelező volt, élveztem is. Már az első résznél megfogtál, leírtad az összes akkori hibádat, ami minden korabeli fiatalnak megvan. Abban a korban rengetegen nem fogadják el magukat, te egy voltál közülük, de a végére ez megváltozik, és hatalmas piros pont ezért. Egyébként a PB-d is nagyon gyönyörű. *__* A jellemnél különösen tetszett a felsorolt alakokhoz való hasonlítás, ezt még sehol máshol nem olvastam, igazán egyedire sikerült. Különböző női szereplők bőrébe bújhattál, amik mindig adtak egy keveset a személyiségedhez, általuk vagy az, aki most is.
Képzelj el egy vörös hajú, kék szemű, 19 éves lányt, aki akkora szemekkel olvasta az ET, hogy közben sokszor pislognia kellett, nehogy kiessen a kontaktlencséje. Na, én is ilyen voltam, és nem, kell pár perc, mire szavakba tudom önteni, mindazt, ami a fejemben van. Örülnék, ha a kusza gondolataimat, egy gépen bevihetném ide, abból látnál mindent, se sajnos erre nincs lehetőségem, így más utat kell válasszak. IMÁDTAM MINDEN SZAVÁT, BETŰJÉT, HANGJÁT, KARAKTERÉT! Ez nem vicc, ennél jobban kifejezni nem vagyok képes magamat. Ittam a szavakat, magával ragadott a stílusod, ahogy a legapróbb dolgokról is olyan részletesen tudsz írni, hogy megelevenedik előttem. Mindent láttam, elképzeltem az egész jelenetet, a nő érzéseit, a reggeli kávé illatát, Celine Dion hangját. Káprázatos volt, még mindig nem ocsúdtam fel az ámulatból. Az első pár sorból, azt hittem a szereméhez viszi a szíve, de a barátok fontosabbak, mint egy férfi, bár ebben az esetben mind a kettő megvalósul.
Na, jó, ez tényleg nem megy. >< Hidd el, látok mindent magam előtt, a társulatot, a búcsúzkodást, a macskát, a tesókat, a Gízai piramisokat, a zuhanyvizet, de nem tudom normálisan leírni a gondolataimat, annyira a HSZ hatása alatt vagyok. .___. Sajnálom a béna elfogadót, az elején nem gondoltam volna, hogy ilyen szótlan leszek a végére, ha tudom, nem vállalkozom rá, bár akkor egy csodás olvasmányról maradok le. Nem húzom tovább a drága idődet, menj foglalózni, és irány a játéktér. <3
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
|
|
Pént. Márc. 04, 2022 7:26 pm by Jung Hwayun
» Avatarfoglaló
Csüt. Márc. 03, 2022 12:02 am by Jung Hwayun
» Névfoglaló
Szer. Márc. 02, 2022 11:57 pm by Jung Hwayun
» Jung Hwayun
Szer. Márc. 02, 2022 10:01 pm by Jeason Jensen
» Elkészültem!
Szer. Márc. 02, 2022 7:32 pm by Jung Hwayun
» Wang Sarah
Vas. Okt. 10, 2021 10:03 pm by Wang Sarah
» Choi Sung-Hyun
Vas. Okt. 03, 2021 10:55 pm by Kim Eun Bi
» Fujisaki Hana
Vas. Okt. 03, 2021 9:40 pm by Kim Eun Bi
» Kim Eun Bi
Hétf. Szept. 20, 2021 7:17 pm by Kim Eun Bi