Ahn Yi An ~ coming soon...
1 / 1 oldal • Megosztás
Ahn Yi An ~ coming soon...
Ahn Yi An
Ilyennek látják a külsőmet
- 183 centiméter és 70 kiló
- Arányos testalkatú, szépen kidolgozott izomzattal, széles vállakkal és mellkassal, erőteljes lábakkal
- Kifejezetten táncra termett teste van
- Bőre bronzos, egészen sötét árnyalatú, amit sokan napbarnítottnak vagy kreolnak neveznek
- Talán a genetikának köszönheti, hogy nem kell sokat vacakolnia, bíbelődni a bőrével, hiszen az mindig makulátlan
- Dupla szemhéja van és vastag, húsos ajkai
- Mosolygáskor vékony kis "csíkszeme" lesz
- Mióta jómódú nevelője van, neki hála ráérzett a stílusos öltözködésre - na nem ám tőle leste! - de még mindig a lazább, kényelmesebb darabokat részesíti előnyben még egy ing esetében is.
- Kiskorában a sok munka miatt gyakran elhanyagolta magát, talán pont emiatt lett mára tisztaság és rendmániás, ami a külseje igényességére is kihat. Nem viseli el azt se, ha koszos a keze, vagy egyfajta "koszos érzetet" keltenek a ruhái, amelyeknek mindig tökéletesnek és vasaltnak kell lenniük annak ellenére is, hogy utál vasalni
- Nagybátyja ütlegeiből és az egyéb kisebb-nagyobb gyerekkori baleseteiből szerencsére nem hordoz túl sok nyomot magán, csupán néhány heget a mellkasán vagy a hátán, esetleg a lábain. Viszont a rosszul összeforrt csontok örökké emlékeztetni fogják a hibáira. Jobb kezén három ujjának az ujjpercei, valamint a kézfejében a csontok egy rácsapott ajtó miatt eltörtek, és pénz híján nem volt lehetősége orvosnak megmutatni, aki rendbe hozta volna. Immáron második éve él erőteljesen fáradó, aprólékos munkákra képtelen kézzel. Nem is igazán szereti mutogatni a jobbját.
- Eredetileg jobbkezes, de mivel az ellátás hiányában rosszul összeforrt csontok a mai napig fájdalmat okoznak neki, kénytelen volt megtanulni bal kézzel is boldogulni. Már csak egy kis finomhangolásra van szüksége és mintha egész életében balkezes lett volna.
Ilyennek tartanak
- Utálja kimutatni a gyengeségeit, ezért is rejtőzött el egy flegmább, minden állandó jelleggel kekeckedő maszk mögé. Fél attól, hogy sokan kihasználnák és még több támadási felületet biztosítana a számukra, ha megmutatná a valódi érzékenységét és elesettségét. Emiatt idegene lett önmagának, új szokásokat vett fel, ami miatt inkább tűnik egy nagyra nőtt, sértett gyereknek akit mindenki csak bánt és szán.
- Retteg szeretni, alapjáraton nem is tudja, hogy mit jelent az, hogy "szeretni és szeretve lenni".
- Évek óta egy rémesen szorongó, stresszes "gyerek". Bizonytalan és kétkedő, gyanakvó, nem hisz a saját tudásában vagy mások jóindulatában.
- Nem könnyű feldühíteni, igyekszik odafigyelni a viselkedésére hiszen tudja magáról, hogy ha robban, azzal saját magát teszi nevetség tárgyává, ráadásul olyan dolgokat képes a másik fejéhez vágni, amit később egészen biztos megbán. Viszont előszeretettel megy bele a szócsatákba, tudja, hogy makacssága miatt mindig ő fogja megnyerni azokat. Kivétel ha nem.
- Tart az agresszív emberektől. Azoktól akik uralkodni akarnak felette, akik képesek kezet emelni rá, hiszen pont eleget kapott kiskorában ahhoz, hogy egyfajta tartózkodás és félelem alakuljon ki benne velük szemben. Ő nem a "megszoktam, hogy mindig kikapok" srác, inkább kerüli az ilyesfajta konfliktusokat és bátran megfutamodik.
- Pont emiatt nem szereti a tesi érintkezéseket. Sokaknak feltűnhet, hogy próbál minél távolabb kerülni az fizikai kontaktustól, nem sűrűn fog kezet, nem érint meg másokat és akár egy macska, úgy húzódik el az emberek érintése elől. Ha mégis sikerül valahogy "kapcsolatot teremteni" vele, jól érezhetően összerezzen, gyorsan eltávolodik, vagy ijedt képpel les a másikra amolyan "te mit művelsz?" kérdéssel a szemében.
- Mindennél jobban vágyik arra, hogy valaki elfogadja olyannak amilyen, de azt is tudja, hogy manapság nem szeretik az emberek a tökéletlenséget, ráadásul neki is meg kellene mutatnia, hogy fejlődőképes.
- Iszonyatosan zavarja, hogy egyszerűen képtelen kimutatni a háláját a nevelője felé amiért maga mellé vette és gondoskodik róla.
- Soha nem volt még kapcsolata vagy barátnője.
- Szereti a gyerekeket, jól szót ért velük talán azért, mert részben még ő is egy nagy gyerek aki törődésre vágyik.
- Imádja a zenét, ha nem lenne olyan a keze amilyen, a mai napig rendszeresen zongorázna. Szépen fest és rajzol, kifejezetten kellemes hangja van, viszont az ő igazi remeke a tánc.
- Hat hónapja lett gyakornok.
- Jól beszéli az angol és a kínai nyelvet. 3 évig dolgozott gyerekkorában egy kínai család vállalkozásában, náluk érezte először igazán otthon magát és az ő fiúkkal kötötte élete eddigi legkomolyabb baráti kapcsolatát. Miattuk feküdt rá jobban a nyelv tanulására.
- Fél attól, hogy egyszer találkozni fog az apjával.
- Retteg a gondolattól, hogy egyszer ha visszamegy a szülői házba, az anyját és a nagybátyját holtan találja, elvégre övé lenne a felelősség, ő adta nekik az alkoholra valót.
- Vágya, hogy végre megértessék vele, hogy mit jelent szeretni.
Hasznos információk
Státusz: Normál karakter |
Művésznév: YiAn - egyszer talán kap egy különlegesebbet |
Születési hely és idő: 1998. Február 10 - Dél-Korea, Seoul |
Play by: Kim Jongin(Kai) |
Foglalkozás: Gyakornok |
Tagság kezdete: 2017 Május |
Cég/Entertainment: JYP Entertainment |
Bandán, csoporton belüli rang: Még nincs |
Életem egyik darabkája
Az enyém így hangzik, szintén csak narrációval, tájkép mentesen. Őszintén és igazul:
Nem ismerem az apámat. Soha életemben nem láttam és most, tizenkilenc éves fejjel teljes tudatlanságomban mondhatom, hogy azt se tudom, hogy él avagy hal? De talán mint a legtöbb elhagyatott, sanyarú sorsú, sértett gyerek aki lassacskán nem csak beleszokott, de ezzel együtt bele is őrül a nincstelenségbe és a szeretet hiányába, úgy én is azt kívánom, hogy legyen halott! Nehéz és kegyetlen szavak tudom, de talán ezt az egyet hozhatnák fel mentségeként amiért egyedül hagyott, hogy nem vállalt és, hogy miatta az én életemben soha nem létezett az a fogalom, hogy "apa". Tudom, hogy bűn valakinek a halálát kívánni és szokás mondani, hogy "vigyázz, mert ez visszaüt!". De az nem számít bűnnek, ha valakit erre az aljas, mocskos világra "segített", majd otthagyott a kuplerájban? Így hát miként vétkezik és bűnhődik az apa, úgy a fiú is.
Ezek tudatában nem tudom, és talán nem is akarom elképzelni azt az embert, aki veszni hagyott a nyomorban, és akit őszintén, szívből gyűlölök pedig nem is ismerem. Gyerekesen, pánikszerűen rettegek, hogy talán rá hasonlítok, hogy a vonásaiban megtalálom a sajátjaimat. A szeme formájában, az álla vonalában, vagy éppen a szája teljes egészében. Talán az, hogy egy fényképet se tudok elővenni róla, nem is olyan hátrány, mint azt kölyökként gondoltam, sokkal inkább előny, mert félek, egy világ dőlne össze bennem ha mind az amitől tartottam, beigazolódna. Mert ugye ilyenkor jön a feketeleves, a filmekben a drámai zene, a nyíló ajtó és az amögül érkező, vakító fényből előlépő alak. Mikor is a félelmek valósággá válnak.
Így csak találgatni tudok arról, hogy milyen is ő? Talán milliárdos, talán bankár vagy menő ügyvéd, aki a világ túloldalán hülyére keresi magát és pénzeli az aktuális családját. De az is lehet, hogy csak egy utolsó aljas alak, akinek vétek volt a világra születnie mert lop, csal és hazudik, sorra potyogtatja a kölykeit az alkalmi kurváival, hogy aztán pont, mint aki jól végezte dolgát, összecsapkodja a kezeit és tovább álljon, mert nincs több feladata. Ahol járt, ott már letette a névjegyét és "emlékezeteset alkotott".
Sokak szerint felesleges volt az elmúlt éveim akár egyetlen egy percét is azzal tölteni, arra áldozni, hogy egy apafigura megszemélyesítőjének kilétét találgatom, hogy erőnek erejével igyekszek elképzelni, milyen is ő valójában, hiszen egy egyéjszakás kalandból lettem tökéletesen tökéletlen gyerek. Nem kívánt ember, egy apró kis légypiszok vagyok nem csak az emberiség, de a körülöttem élők életében is, aki ha nem lenne, nem hiányozna onnan ahol eddig mindig jelen volt.
És, hogy ki lenne az, akinek még csak fel se tűnne a hiányom? Annak akit anyámnak nevezek bő tizenkilenc éve már.
És a költői kérdés: egy olyan mihaszna, senkiházi nő mint ő, mégis mi a francnak akart volna gyereket a maga sanyarú sorsa mellé, mikor se kutyája se macskája? Mondok jobbat! Még fűtés se volt akkoriban az utca menti legutolsó putriban, amit megengedhetett magának, és ahol még a közvilágítást is elfelejtették már húsz éve megcsinálni. Ő is csak a kurválkodásból volt képes eltartani magát a Seoul szerte ismert legócskább kocsmákban, vagy a szegénynegyedek sarkán lévő téglafalaknak vetett háttal, széttárt lábakkal. Elveszítette az értékét mint nő, megszégyenítette saját magát azzal, hogy a legdurvább, legmocskosabb meneteknek lehetett a részese, amiből a bezsebelt kevéske kis összeget alkoholra költötte. Mert ugye mi kell a szex mellé, ha nem a bódító pia? Elfelejteni azt a sok állatot és undorító szerzetet, akik keresztül mentek rajta egyszer, kétszer, sokszor.
Egy ilyen kényszeres, beteg ember miként gondolt volna a pelenkára, tápszerre a gyerekruhákra és egyéb szükséges kellékekre, ami elengedhetetlen egy gyerek felneveléséhez? Minden bizonnyal sehogy... szíve szerint hagyott volna megrohadni a nappali sarkában lévő ócska kanapén. Mert oda szánt engem. Nem akart felelősséggel lenni egy életért, nem akart plusz fejfájást magának, csupán a kényszer szülte azt, hogy megtartott. Nem volt pénz abortuszra, pedig az tényleg minden problémáját megoldotta volna, amit a születésemmel magammal hoztam.
De, hogy akkor mégis miként sikerült felnőnöm? Vagy úgy nagy általánosságban túlélnem?
Szokták mondani, az embernek nincs szüksége ellenségre, ha olyan barátja van, mint... Én barátok híján, ugyan ezt mondhatom el a nagybátyámról, aki mást se látott bennem, mint a "jövő reménységét", aki majd eltartja őket, aki az iskola mellett is minden erejét beleadva dolgozik csak, hogy nekik ne kelljen és kényelmesen ücsöröghessenek otthon. Önző, alantas módon húzott hasznot a nővére amúgy se túl nagy, de határozottan lepukkant otthonából, így ha más nem is hát fedél lehetett a feje fölött és volt olyan matrac, amin eltudott szunyókálni az egyik penészes sarokban.
Az pedig már csak hab volt a tortán, vagy azon a kis koktélcseresznye, hogy ott voltam én is mint potyakölyök. Mert ez egyet jelentett az ő szabadságával. Lehet, hogy hat évig szívtam a vérét, neki pedig el kellett fogadnia azt, hogy egy kíváncsi, állandóan csicsergő gyerek van a közelében, de tudta, hogy ez később még jól fog jönni.
Én pedig ha mást nem is, hát azt megköszönhettem neki, hogy legalább a taníttatásomra gondot fordított, mondjuk cseppet se meglepő módon a létező legrosszabb iskolában kötöttem ki. Csakhogy mint ezt akkor közölte - nehogy higgyünk az önzetlenségében vagy a felelősségtudatában - később ezért fizetnem kell, hiszen a "jóindulata" és a "figyelmessége" nincs ingyen. Még nekem se, aki gyakorlatilag nem tehetett semmiről, még arról se, hogy megszületett. Mindent vissza kellett fizetnem. A ruhákat, az ételt amit lerakott elém - ami általában kimerült az instant, évekig elálló szemétben - valamint azt, hogy egyáltalán járhattam iskolába pont úgy, mint a többi gyerek. Mert ugyebár nem sokan részesülhettek volna ekkora kegyben, érezzem magam kivételesnek.
Nem volt ám elég a felszólítása, hogy "ezért aztán legyél igazán hálás, különben itt döglenél éhen!", de mellé szigorú körülmények között behajtotta rajtam még a puszta létezésem árát is. Választási lehetőség híján pont ezért mással se töltöttem a fiatal koromat, mint az általa kötelezővé tett munkával. Cipőgyárakban, ételkihordással, mosogatással és egyéb, egészséget nem kímélő, kisgyerekeknek nem való fizikai munkával kínoztam magam az iskola mellett, ő pedig ez idő alatt az anyámmal karöltve várt haza az aktuális, aznapi betevőmmel amit elherdálhattak újabb adag, istentelen mennyiségű alkoholra. Csak egy számított nekik. A pia és a kábulat minden mennyiségben, nekem pedig ezek után kuss volt a nevem. Épp ezért egy szót se szólva csak elvonultam a ház melletti kis fészerbe még a legnagyobb téli hidegben is, hogy ne lássam mit művelnek magukkal és, hogy mit tesz velük az a töménytelen mennyiség méreg.
Ellenkezésről és ellenszegülésről, vélemény nyilvánításról persze szó se lehetett, máskülönben csúnyán ellátta a bajomat az öreg, melynek legjelentősebb nyomait mind a mai napig magamon viselem, és ami miatt egyre csökkent a munkában való hatékonyságom. Nem véletlen, hogy sorra hajítottak ki azokról a helyekről, ahol hajlandóak voltak alkalmazni. Ha pedig nem szállítottam a pénzt, ismét rajtam csattant az ostor, mert őt aztán nem érdekelte, hogy mit csinált és mire nem vagyok képes miatta az apróra zúzott kézfejemmel. Csak azt látta, hogy nincs munka, nincs lóvé és így nincs pia se.
Végül pont úgy mint a regényekben és a filmekben, a főhős végül így vagy úgy de elnyeri a méltó jutalmát mind azért a rengeteg viszontagságért, amit az előtt meg kellett szenvednie és amit át kellett élnie. Talán hihetetlen, de mindig elérkezik az a pillanat, mikor egy csapásra elmúlik minden ami előtte fájt és ami élhetetlen volt, ami zsenge korunk ellenére ráncokat barázdált a homlokunkra és szarkalábat a szemünk sarkába. Megfeledkezünk a problémákról, a nincstelenségről és arról, hogy eddigi életünk során senki, az ég adta egy világon senki nem szeretett bennünket. Nem kaptunk kedves és dicsérő szavakat amikor valami jót csináltunk és nem volt akihez odabújhattunk volna legnehezebb perceinkben csak, hogy egy kis vigaszt jelentsen számunkra a jelenléte... nem volt senkink.
De aztán valahogy a folyamatosan forgó sorskerék szerencsés szériát ítél számunkra, mert eljön az idő, mikor végre mi is, akik az emberiség kirekesztettjei voltunk mióta csak élünk, tartozhatunk valahova. Végre emberként élhetjük az életünket pont úgy, mint a legtöbben. Szeretve, mert szeretve lenni jó és ez az, ami innentől éltet bennünket, amiért hálásak akarunk lenni és amiért életünk végéig tisztelettel adózunk. Talán pont olyanok vagyunk mi is, mint az utcáról és a létező legnagyobb leprából, kínzásokból befogadott állatok, akik soha nem ismert ragaszkodást produkálnak.
Hogy mi kellett mindehhez? Egy jó pillanat... egy szemfüles ember, egy megérzés.
Gondolta volna valaki, hogy tizenhat év nélkülözés, éhezés mellet, igazi szülők híján majd lesz valaki, akit egyszer apámnak nevezhetek? Mert én se. A szomorú az egészben az, hogy egyszerűen képtelen vagyok kijelenteni azt, hogy ő tényleg az apám lett, elvégre az elmúlt két év bár reménnyel töltött el, a korábbi tizenhét árnyképe még mindig ott van. Így csak annyit tudok mondani, hogy Byun Hyuk a nevelőm lett. Egy férfi aki pénzel, ruház és segít ha baj van, és aki által úgy érezhetem, még egy esélyt kaptam az élettől.
Tizenkilenc év kellett ahhoz, hogy egyszer az életben végre valakinek a gyereke legyek, hogy én magam is igazán gyereknek érezzem magam. Valakinek aki él, és vannak lehetőségei. Végre tényleg számíthatok valakire, akitől mind ezzel együtt félek és rettegek, hiszen pont azon tulajdonságokat tudhatja a magáénak mint az az ember, akitől kiskorom óta mást se kaptam csak verést és egy törött jobb kézfejet. Mert Hyuk is pont úgy mint a nagybátyám, határozott, erőskezű és nem fél megemelni a kezét ha túlfeszítem a húrt...
Vendég
Re: Ahn Yi An ~ coming soon...
Gratulálunk, elfogadva!
Kedves Yi An!
Először kezdeném azzal, hogy nagyon tetszenek a képek, amiket használsz, mindegyik nagyon csodás. A jellem illetve kinézet leírásánál boldogan vettem, hogy pontokba szedtél mindent, így sokkal átláthatóbb, abban az esetben is, ha sokat körmölsz. Elképzeltem, ahogy a kezed megsérült, és nem szeretem az ilyesmit „látni”, azonban te nagyon jól forgattad a szavakat, így nem bánom. Ezt leszámítva nagyon szép az arcod, ezt azért tudnod kell. A jellemeddel valamilyen szinte azonosulni tudok, bár velem nem történtek olyan dolgok, amik veled. Igazán különleges dolgokat tudhattunk meg rólad. Sok jó tulajdonságod, erényed van, illetve sok mindenhez értesz, viszont ezek mellett megvannak a magad rossz tulajdonságai is, amik emberivé tesznek, ez így van rendjén, így lesz élethűbb egy személyiség, karakter.
Első gondoltam az ET-vel kapcsolatban ez volt: hol van a folytatás?! Hol van a folytatás, amit olvasni akarok, mert nem tudtam meg eleget a kisfiúról, és szeretném tudni a folytatást. Most… Azonnal… Összeszedem a gondolataimat és itt vagyok *egy örökkévalósággal, valamint egy macskasimogatással később* Még nem sikerült, de nem váratok magamra tovább. Az elején a bevezető tetszett, miszerint egy filmbeillő leírást fogsz nekünk adni, és meg is kaptuk. Tetszett, ahogy felnarráltad az egészet, és egyre több dolgot megtudtunk rólad. Megértem miért érzel így apukád iránt, a fájdalmat, amit a családod okozott neked. Lehet ezt egyáltalán családnak nevezni? Ezt neked kell eldöntened, te ismered őket. Túlságosan is jól éreztetted a fájdalmadat, az átélt szörnyűségeket, amik történtek veled, mégis úgy belemélyedtem, hogy inni akartam a szavakat, amik a végére elfogytak. Szomorúan konstatáltam, hogy nincs több, itt a vége. Ki az a titokzatos férfi, aki megmentett? És önzetlenül segít, vagy van hátsó szándéka? Mindenre kíváncsi vagyok, ami veled fog történni, illetve hátha megtudok rólad más fontosságot, akár a múltadról még többet.
Szaladj és foglald le az arcodat, ezennel utadra engedlek, hogy aztán olvashassalak, vagyis játszhass.^^
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
|
|
Pént. Márc. 04, 2022 7:26 pm by Jung Hwayun
» Avatarfoglaló
Csüt. Márc. 03, 2022 12:02 am by Jung Hwayun
» Névfoglaló
Szer. Márc. 02, 2022 11:57 pm by Jung Hwayun
» Jung Hwayun
Szer. Márc. 02, 2022 10:01 pm by Jeason Jensen
» Elkészültem!
Szer. Márc. 02, 2022 7:32 pm by Jung Hwayun
» Wang Sarah
Vas. Okt. 10, 2021 10:03 pm by Wang Sarah
» Choi Sung-Hyun
Vas. Okt. 03, 2021 10:55 pm by Kim Eun Bi
» Fujisaki Hana
Vas. Okt. 03, 2021 9:40 pm by Kim Eun Bi
» Kim Eun Bi
Hétf. Szept. 20, 2021 7:17 pm by Kim Eun Bi