moon aerin

Esik a hó…. pont ahogy három éve is esett, hatalmas pelyhekben, nyugodtan, csendesen. Mintha a világon semmi sem történne, mintha minden tökéletes volna úgy ahogy van. Talán a hóesésnek tökéletes is volt.
2014.12.15. – Szöul, Gangnam gu, 19:08
Drága Aerinem,
Remélem sosem kell ezt a levelet elolvasnod. Emlékszel még, mit mondtam? Hogy azt a nagyon csinos fekete ruhát vedd fel a virrasztásra. Tudom, hogy nem azt fogod, ismerlek. De egy próbát megért, nem?
Köszönöm Moon Aerin. Köszönöm, hogy az életembe léptél egy esős nyári estén, köszönöm, hogy megmutattad, milyen mikor tiszta szívből szerethetsz valakit, mert tudod, jó helyen lesz nála a szereteted. Köszönöm, hogy a legboldogabb lehettem veled, olyan, aki minden percét örömmel él meg az életében, hiszen minden perc közelebb viszi ahhoz, akit a világon mindennél jobban szeret és véd. Sajnálom, hogy megszegem az ígéretem, és nem jövök haza karácsonyra. Vagy Valentin napra. De megbocsájtod, ugye? Minden hülyeségemet megbocsájtottad…
Ne sokáig sírj utánam, jó? Sőt, ha teheted, ne is sírj. Szaladj ki a világba, kacagd el magad, és hagyd, hogy valaki ugyanúgy beleszeressen azokba a ragyogó szemekbe, mint ahogy én tettem. De figyelni fogok, és ha valami léhűtő mellett kötsz ki, isten bizony, visszajövök kísérteni titeket!
Köszönöm az életet, Moon Aerin.

A tea gőze vidáman játszik a levegőben, alakokat öltve, gúnyolódva rajtam, hogy csak magamba beleroskadva bámulom a saját tükörképem az ablakon, tettetve, hogy a hóesést figyelem. Hazudok magamnak, a gőznek, a világnak.  Talán már nem is hazudok, talán már tényleg jól vagyok, egyedül. Már csak néha gondolok arra, mit tenne ő, ha itt lenne. Mennyire tetszene neki a rózsaszín égalj, ahogy a nap lemegy.
Lapozok egyet a mappában, ahogy az első könnycsepp a papírra hullik. Több már nem jön, már túlságosan régen kiapadtak a könnycsatornáim. Túlságosan régen kihunyt minden a szívemből. Apám szerint az igazi sikerhez elhivatottság kell. Én a mások sikeréből élek, eszem, fizetem a lakásom. Ha mások sikeresek, én ott leszek, és munkát ajánlok nekik. Ha apámnak megtetszik egy hang, én ott leszek, és magunk mellé állítom. Mert ez a dolgom, a karrierem csúcspontja. Apám kedvére tenni, mert az jót tesz az ő sikerének, és az pedig az én sikerem. Én sem értem, szerintem apám se… De így a cégnél megismernek majd mikor a helyére kell lépnem.

A tea lassan kihűl. Már nem táncol a gőz a csésze felett, a gyertya is kihunyt már a képe előtt. A gyűrűt forgatom az ujjamon, visszaemlékezve minden szóra, mosolyra és csókra, amit tőle kaptam. Talán ideje lenne tényleg elengednem, tovább lépnem. Három év hosszú idő. És az esküvőt már nem élte meg, így nem is mondhatom, hogy jogos a gyászom. Hiszen „csak” a vőlegényem volt. Három évig csak a munkámba temetkeztem, észre sem véve a lehetőségeket, amiket rejtettek.
Halk rezgés, még egy, és még egy. Kitörlöm a szememből a könnyeket – nem is tudom, mikor kerültek oda, észre sem vettem – és nyelek egyet. A kialudt kanóc füstös szaga belepi a kicsi nappalit, ahogy a telefonom felé lépek. Még fáj. De a kijelzőn a név mintha tompítaná. Mintha a szívem újra verni kezdene. Mintha a füstös szag helyett újra sóskaramella illat lenne. Hyun Byuk