A világ legszebb takarítónője és a legszerencsétlenebb trainee-je

To: Preoppa

#1188 #maybe

Az asztalra ejtett tollat, hogy forgásra bírjam, néha megpöckölöm. A legszívesebben rácsapnám Kroeberre, Parsons-ra és az egész átkozott ötvenes évekre a fedelet, hogy csak a csattanásra legyenek figyelmesek. Az antropológia első Ph.D. fokozatával rendelkező emberének eimma-ját a szakról egy emberként átkozza mindenki. Tankkönyvének bevezető sorai beivódnak fejünkbe - legalábbis azokéba, akik nem a padra hajtották őket egy szunyókálás reményében. Szociológiai elméletek és fogalmak kavarognak fejemben, ahogy memorizálni próbál az előttem lévő füzetbe írtakat, sikertelenül. Esetleg ez a szobába bekapcsolt számítógépnek köszönhető, ami egy rádióállomás internetes közvetítését játssza. 100 rockdal utazáshoz. Bár legutóbbi tudomásom szerint Cheryl Crow inkább mozgott a country és a pop vonalán, mint az előbb említett műfaján. Han Min Jun-ssinak meg van az a rossz - egyesek szerint elviselhetetlen-, szokása, hogy nem tud csendben a házi feladatára koncentrálni, vagyis most éppen egy értelmezhetetlen sárkupacra, amiből a jelek szerint poroltó-szörnyeteget akar mintázni. Legalábbis ha a folyosóról behozott tűzpiros poroltóra pillantok, ami az előtte elhelyezkedő, kis asztalon van.
- Gondolom, az már örökre itt marad- mint ahogyan az első félévben elcsempészett gyümölcsöskosár, a takarítószemélyzettől eltűnt táskarádió és az ágyunk alatt lévő postaláda, amit Buddhára esküdve senki sem tudja, honnan szerzett. Nem mintha, zavarnának az eddig felhalmozott - összeszarkázott-, dolgok. Válaszként egy gyorsan mozgó kezet kapok, amint csendre int. Sóhajtva törlöm le az időközben az arcomra került sárdarabokat, nehogy rám száradjanak - két óra múlva kezdődik a műszakom. Az ajtóba ledobott táskámhoz sétálok és letérdelve kutatok először a mobiltelefonom után, majd a fekete fülhallgatómat keresem. Igaz, nem nyomok rá a lejátszás gombra, miután visszaülök az íróasztalhoz. Mindez szükséges próbálkozás, hogy kizárhassam az állítólagos rockdalokat, amik közelében sincsenek - mivel Han Min Jun sosem hallgatna a popnál erősebb hangzást. Cho Kyung Seo-ssi belépve a szobánkba üdvözlésgyanánt megkocogtatja a vállamat, mikor elhalad mellettem. Szemem sarkából látom, ahogy az ágyára dől és fejére húzza a lenge takaróját.
- Ebédről megmaradt egy szendvicsem- fordulok hátra és nézem, ahogy a takarókupac érdeklődően megmozdul. Egy bélpoklos szobatárs bármikor bevethető, ha maradékétel eltüntetéséről legyen szó. A tolltartómban keresem a sárga kihúzófilcemet, miközben foghegyről folytatom.- A táskámban...
Befejeznem a mondatot felesleges, hiszen Cho Kyung Seo-ssi ledobva magáról a textildarabot, kikerülve a művészeti feladatán dolgozó másikat, rögtön mellettem fut. Közben ráléphet valamire, mert hangos reccsenés kíséri útját. A tegnap véletlenül feldöntött íróasztal miatt valószínűleg, az össze nem szedett tollak estek áldozatául Cho Kyung Seo-ssi rohamának - sose állj az étel és Cho Kyung Seo közé. Fejemet csóválva merülök el ismét az  amerikai kulturális antropológia rejtelmeibe. Figyelmemet azonban többször is elvonja a lapom sarkára firkált, meglepően jól sikerült Talcott Parsons professzor karikatúra, amelyet az adott előadáson épp mellettem ülő csoporttársam rajzolt le - talán még mapa Parsons is büszke lenne, ha még élne és nem halt volna meg. Mielőtt lapoznék, gyűrögetem kicsit az ujjaim közé fogott papírt, miközben félhangosan mormogom a leírt anyagot - kisiskolás korom óta ez az egyetlen mechanika, ami alapján a tananyag megmarad a fejemben.
Negyedóra elteltével kattintok egy a tollon, majd becsukom a füzetet. Han Min Jun-ssi ha lehetséges, még nagyobb felfordulást produkál az elmúlt rövid idő alatt, mint egy fiúszoba egy szemeszter alatt - ez bebizonyított tény; Park Chae Won-ssi oppájának kollégiumi szobájában egyszer titokban sikerült belopódznunk. A rend, ami ott fogadott minket - mint egy klinikai szoba, sterilizálni is felesleges lett volna, olyan hatalmas volt a tisztaság. Szeme alatt sárral húzott vonalak, ami a koncentrálás közben letörlendő izzadságcseppek miatt kerülnek oda. Mint egy művész-ninja jegyzi meg a maradék szendvicset eltűnteti Cho Kyung Seo. Felháborodott pisszegést kapunk csak válaszul, mikor én is elnevetem magam. Felállok az asztaltól, azonban hiába próbálom a széket betolni, nem megy. Lehajolok, hogy az útban lévő három pulóvert - ránézésre nem az enyémek, de nem is tűnik ismerősnek-, eltoljam és immár be tudom gurítani a széket. Szandálomat sietve kötöm meg, miután egy gyors, ellenőrző pillantást vetek az órámra. Ha elkések, a gonosz banyák még képesek és levonatják a béremből a hiányzó másodperceket. A már korábban összekészített hátizsákomat félvállra kapom és sebes elköszönés után, amit általánosságba kiáltok a levegőbe, lendületesen becsapom az ajtót. Szapora léptekkel, szinte futok, érek el a lépcsőig, hogy megkapaszkodva a korlátba több lépcsőfokot ugorjak át egyszerre. Az épp portába strázsálónak futólag intek, ha rövidítek és elkanyarodok a tuja melletti ösvényre - ami nem kikövezett és tulajdonképpen egy sziklás lejtő-, akkor van még esélyem elérni a kellő buszt, ami a kampusztól bevisz a belváros felé. Hogy a nagy sietség közepette ne essek el a fák gyökereiben, néha megkapaszkodok egy-egy lenyúló ágba - mintegy az egyensúlyom visszanyerésének érdekében. A megállóban lerogyok a padra, szerencsémre épp időben veszem észre a nem olyan rég odaragaszthatott rágógumit, így nem ragad bele nadrágomba. Kezemmel legyezgetem magam - de mint a halottnak a csók, nem ér semmit. Enyhítő fuvallatra várok, ám senki sem akarhat fent megkegyelmezni nekem, még maga Buddha sem, mert a buszra felszállva az összes ülőhelyet elfoglalják és két öreg bácsika közt vagyok kénytelen kapaszkodni.
- Aigoo, aigoo- mormogom. Lábaimat apró terpeszben, nehogy az ülő ahjumma ölében találjam magam. Kamsahamnida kiáltással fordulok vissza leszállva a buszról, amiért arrébb állnak, hogy időben le tudjak ugrani és ne késsek el - egyszer továbbmentem és nem a megfelelő megállóban szálltam le. Hajamat gyorsan lófarokba kötöm és próbálok szapora légzésemen szabályozni, hogy ne ziláltan lépjek be a hátsóajtón. Dolgozók, legalábbis a takarítószemélyzet, nem használhatják a főbejáratot. Hiszen hogy nézne ki, ha több aranylemezes hírességek és nagy hírű menedzserek közt sétálgatnánk. Valamint páran - esetleg pont én, a gonosz banyák szerint-, lerohannák szegény, ártatlan fiatalokat.
- Annyeonghaseyo!- köszönök az ajtón belépve az épp az egyik öltözőből kilépő karbantartóférfinak. Biccentve köszön vissza, majd rögtön kéréssel fordul felém. Nem véletlen, elég kevesen szeretnek dolgozni és szeretik az előforduló feladatokat minél előbb továbbadni az első személynek - mily' véletlen, hogy folyamatosan van munkám, amint belépek az ajtón. Legközelebb már a kollégiumban fognak feladatokkal zaklatni?
Mielőtt befordulnék a sarkon, alaposan körbenézek, nehogy valakinek nekitoljam a kocsit, amit magam előtt húzok. Az egyenruhám furcsán szúr, mint minden alkalommal, mikor frissen van mosva. Valószínűleg a legolcsóbb és leghitványabb mosóport használhatják. Mindenesetre a szívem fölött függő névtáblácskára nézve még mindig elfog a büszkeség, hogy a folyamatos akadályozások és kifogások ellenére nem tágítottam, munkámat és pozíciómat pedig megtartani tudtam.
Ijedtemben megrándul a vállam. Mintha azt várnám, hogy nyeljen el a padló, behunyom a szemem - még sosem tűntem el. A hang irányában fordítom fejem. Fogalmam sincs, miben reménykedem. Nem fog az egyik pillanatról a másikra ő sem eltűnni. Pedig az elmúlt héten olyan szépen sikerült kerülnöm Mr. Teddy-t.
- Annyeong!- köszönök és szándékosan észrevehető mozdulatokkal nyúlok az orrom felé. Ez is egy újabb sztárallűr lenne, zsebkendővel az orrban végigszáguldozni az ügynökség épületén? Az idolok és a trainee-k egyre furcsábbak. És még erre a világra oly' büszke Park Chae Won-ssi!
- Jeogiyo- kérek elnézést rögtön és a mellettem lévő kocsira mutatva próbálok célozni; én épp munkaidőben vagyok. Nem mintha ez a tény az elmúlt találkozások alapján eltántorította volna. A hátsó liftirányba fordulok, majd a liftgomb megnyomása után visszafordulok a vélhetően még jelenlévő fiú felé.
- Fel kell mennem a tetőre, mert forgatás volt délelőtt és még senki sem rakott rendet- hangom kissé bosszús, ahogy a gonosz banyákra gondolok. Hát nem ők vannak itt reggel óta. A csilingelve nyíló liftbe tolom a kocsit.- Szóval... örültem a találkozásnak.

To: Preoppa

#934 #maybe #♡

A hátizsákot a hasam elé veszem, ahogy próbálok hátrébb jutni a busz első ajtajától. Egy erőszakos nő, ki utánam száll fel, amint talál egy kis rést erőszakosan félrelökve már le is huppan az utolsó szabad ülőhelyre. Bal kézzel kapaszkodok egy lelógó fogódzóba, nehogy az éles kanyaroknál - amit a buszvezető halálmegvető bátorsággal túlzott magabiztossággal vesz be-, az ismeretlen ahjumma zöldségekkel teli zacskójával, amit az ölében tart, kerüljek közelebbi ismertséget. Szabad kezemmel a táskám belsőzsebéből hosszas kutatás után húzom először ki a fülhallgató zsinórját, majd magát a mobiltelefonomat. Amint csatlakoztatom és felvillan a kis fülhallgató ikon a képernyő bal felső sarkában, az apró hangszórókat a fülembe helyezem - szinte hallom eomma tiltakozását és felvetését, miszerint ha tovább használom, rövid úton a siketek útjára lépek. Ahogy megáll az ötödik megállóban a busz, elő tudom venni a sebtében a hátizsákba dobott füzetet.
- A koponya üregei- ismétlem meg dünnyögve az olvasott sorokat. Hogy a lesésnek még a legapróbb csábítását is elkerüljem, a koszos ablaküvegen át nézem, hogyan hagyjuk folyamatosan magunk mögött a szürke lakóházakat.
- Cavum nasi... az az orrüreg, orbita a szemüreg- bólintok aprón minden egyes helyes válasz után, mikor leellenőrizve a füzet papírjaira pillantok.- Cavum nasi, orbita, cavum oris és az agykoponya ürege, ami a calvaria és a basis cranii részekből épül fel. Remek... Aish, csak a jellemző tulajdonságaikat kellene megjegyeznem. Cavum nasi az orrüreg, orbita a szemüreg, cavum oris a szájüreg. Calvaria pedig... calvaria...
- A koponyatető- hangzik mellőlem rezignáltan a válasz. Májfoltos keze szinte úgy öleli körbe a mellette lévő vaskapaszkodót, mintha egy tyúkot próbálta megfullasztani.- Ami a koponya üreg felső része és három további részre osztható: homlokcsont, falcsont és nyakszirtcsont.
Vastag, szódaszifonos szemüvegének szélén zsíros ujjlenyomatok díszelegnek, mikor szavai kirántanak a a gondolat menetek közül - köszönthetően a halkra állított hangerőnek. Szemei visszatükrözik azokat a pillanatokat, mikor appa áthatóan nézett rám: aigoo, ttal nem igaz, hogy nem tudod megjegyezni! Futólag hajolok meg az irányában, már amennyire a körülöttünk álló utasok megengedik és az ajtók záródását jelző csipogás előtt épphogy le tudok szállni.
A takarítószemélyzet számára fenntartott öltözőhelységben lévő szekrényemhez lépve elforgatom a számzárral felszerelt lakatot, míg egy alig hallható, apró kattanás jelzi a lakat kinyitott állapotát. A jobb és szebb napokat látott szandálomat elsőként rúgom a szekrény aljába, hogy azután mezítláb futkorásszak a hűvös kövezeten, miközben a tegnap kitisztított egyenruhámat keresem. Bár nem kellene - mert nem érdemlik meg-, azonban büszkeséggel tölt el, ha az apró névtáblára lesek: Moon Eun Young. Átöltözve még egy utolsó pillantást vetek a tükörből visszabámuló arcán még vörös foltokat felvillantó lányra. Megigazítom az időközben elferdült táblát, semmi kivetnivalót ne találhassanak a gonosz banyák a megjelenésemben, ami szerintük rontaná az ügynökség megítélését.
Idegességemben egy kósza dobbantásra futja tőlem, ahogy megpróbálom közeledését pislogással eltüntetni. Ilyenkor sajnálatos, hogy tizenegy évesen elkavarodott a levelem - pedig egészen július 31-ig én becsületesen várakoztam és kitartóan néztem az ablakon át, nehogy elszalasszam. Kínos és esetlen találkozásaim Mr. Teddy-vel, akinek a sorozatos találkozásaink ellenére becsületes neve a homályba veszett, a kelleténél jobban szórakoztatja a szobatársaimat. Ha nem tartanám őket a barátaimnak, még azt hinném, néha szándékosan várják az alkalmat, hátha összefutok vele. Park Chae Won-ssi szerint nem kellene kardoskodnom az Univerzum akarata ellen és minden hazamenetelem közben ügynökösdit játszva oszloptól oszlopig surranni, hogy hátra sem nézve intsek búcsút a portásnak.
Bocsánatkérésére megvonom a vállam, mintegy nem tesz semmit. Ujjaim úgy szorítják a kocsi fogantyúját, mint korábban az idős ahjussi a kapaszkodót a buszon - bütykeim majd' kifehérednek. Mert az egyenes a lehetetlenséggel ér fel, hogy csak én tartsam kényelmetlennek és feszélyezőnek az összefutásainkat, ugye?
Nincs hozzáfűznivalóm, valóban dolgozom. Azt is kell valakinek, nem? Ha már vannak olyan kegyesek és a próbatermekben hagyják az üres ételdobozaikat és a papírfecnijeiket. Néhány idol abban a félreértésben leledzik, hogy az ügynökség épülete az ő személyes lakása, amihez magától értetődően szobalány és személyzet is tartozik. Így nem okoz nekik nagyobb erőfeszítést, hogy a koszos törülközőiket a sarokba dobva maguk után hagyják. Nem is beszélve a teljesen más világban élő zeneszerzőkről, kik őrült szellemek módjára tudnak közlekedni, ha homlokon csókolja őket a múzsa.
Egy meghajlás és egy általam beszélgetést lezárónak tartó mondat után már-már büszkén tolom a kocsit a lift tágasnak nem mondható terébe. Gondolatban lelkesen tapsolok, egyre higgadtabban és ügyesebben vészelem át Mr. Teddy megjelenéseit. Azonban Buddha szemében vétkezhettem és Konfuciusz tanításait semmibe hagyhattam, mert amint megnyomom a tetőt jelző gombot, egy lépés és a perifériámba bekúszó árny jelzi, valószínűleg nem egyedül fogom eltölteni a mai munkaidőmet - túl kitartó ez a fiú.
- Hát persze, hogy nincs- mormogom magamnak és kitartóan nézem a kocsi aljába helyezett vödör víz tetején lévő vastag buborékréteget, hogy véletlenül se találkozzon pillantásunk. Szinte vágyakozva nézek a mobiltelefonomra, ami köré tekertem a fülhallgatót - az egyetlen menedékem ezen a helyen. Egy lejátszás gomb megnyomásával a legegyszerűbb módon lehet a világot külvilággá változtatni. Ámbár ezt kívánom a leginkább, mégsem teszem. Hogy helyette a csöndben emelkedjen a lift és még akaratlanul se szóljunk egymáshoz.
Fejemet megpróbálom szorosan az egyik sarokra nézve tartani, viszont az egyik emeleten való váratlan megakadályoz ebben. A beszállni akaró férfi, mikor meglátja a takarítókocsit és minket, biccentve hátrébb lép és hagyja maga előtt becsukódni a liftajtót - ahogy azt korábban Mr. Teddy-nek is kellett volna tennie. Csöppnyit felsóhajtok, amint ráterelődik a pillantásom és meglátom a vérfoltos pólóját, amit vagy nem vesz észre vagy nem akar észrevenni. Lehajolok, hogy a vödör melletti füzetemet félretolva előkeressem a zsebkendős zacskót.
- Tessék- nyújtom felé sebtében ránézve. Amellett, hogy remélem nem csepegteti körbe a liftet a vérével, sajnálom is, hogy az előbb kifogásoltam az orrába gyömöszölt papír zsebkendőt. Töprengésem közepette, miszerint illene-e megkérdeznem, mi történt vele, a maradék zsebkendőt - ha hagy-, az egyenruha zsebébe mélyesztem.