Song Ye Jun
1 / 1 oldal • Megosztás
Song Ye Jun
Song Ye Jun
Egy hírportál hasábjain:
A nemrég debütált, és ezen rövid idő alatt nagy sikereket elért, hatalmas rajongótáborra szert tett RVT fiú együttessel találkoztunk, hogy bebocsájtást nyerhessünk a mindennapjaikba, rálátást engedhessünk személyiségükre.
Külső jellemzőik:
…
…
…
Song Ye Jun; main dance, lead vocal:
- magasság tekintetében alulmaradt társaival szemben, mindössze 176 centiméter;
- vékonyan metszett, szinte feketének tetsző szemei megdobogtatják a lányszíveket;
- eredeti hajszíne fekete, ám sokszor, előszeretettel válogat a hajfestékek színpalettájáról;
- haját stílusosan hordja, hiszen fontos számára a megjelenés;
- vékony, fő művészeti ágából a táncból eredeztethetően zömök, szálkás izomzattal rendelkezik;
- kifejezetten karakteres vonásokat örökölt, megjelenése nem hétköznapi;
- makulátlanul fehér fogait sokszor mutogatja, azonban sokak úgy gondolják, mégis van benne valami megragadhatatlan titokzatosság;
- mindkét fülében fülbevalót visel, a balban általában hosszabbat;
- ruházatát tekintve az egyszerűség híve, megrögzötten keresi a letisztult darabokat, jobbára a fekete színeiben, ami tökéletes kontrasztot képez hófehér bőrével;
- szereti a kiegészítőket, így gyakran lehet ujjain ezüstgyűrűt látni (az arany darabokat nem szereti, az ezüstökért odavan), valamint a nyakláncokat is kifejezetten kedveli;
- fotózásokkor, fellépések alkalmával szemének jellegzetes formáját tusvonallal erősítik, de a mindennapi életben a természetességet preferálja;
- mint láthattuk, testének felületét sebhelyek, hegek erősítik, mely nyilatkozása szerint a szorgos próbák alkalmával kerültek fel bőrére.
…
…
…
Interjúk:
…
…
…
Song Ye Junnal folytatott beszélgetés:
Riporter (későbbiekben R.): YeJun. Mint ahogy azt tudjuk, az együttes nemrégiben került be a köztudatba. Ez azt is jelenti, hogy számotokra is friss a köztetek szövődő kapcsolat. Te mit gondolsz erről?
YeJun (későbbiekben YJ.): Nem mondhatnám, hogy annyira friss, hiszen gyakornoki éveinket is egymás mellett töltöttük, ezért nem volt annyira idegen a szituáció. Viszont akkoriban erős volt a versengésünk, most viszont meg kell tanulnunk akklimatizálódni a helyzetünkhöz, megismerni a többieket, azok néha különleges habitusát, helyzetekben való cselekedetét, valamint komplett személyiségét, ami olykor imponáló lehet, máskor visszataszító. Ez viszont így megy, eleinte számíthatjuk érzelmi hullámvasútra, de reméljük, hogy a későbbiekben ez egy egészséges skálán fog mozogni.
R.: Mit gondolsz, mik a te imponáló, vagy éppen visszataszító jellemzőid?
YJ.: Ezt egy nehéz kérdésnek tartom, mert amit én éppenséggel pozitívumként értelmezek, mások számára az az, ami viszolygást szít bennük. Noha köztudottan nem jártam ki az iskolát, nincsen papírom a kvázi érettségemről, mégis sokan illetnek a „túl okos” jelzővel. Ebből eredeztethetően kapom meg sokszor az „okoskodó” jeligét, amivel nem kifejezetten tudok harcba szállni, szimplán elfogadom ezt is, mint nézőpont. Az emberek többsége külső jegyeimből ítélve nem néznék ki belőlem, de szabadidőmben halomszámra tornyozom a könyveket, nincs olyan, hogy ne lenne nálam legalább egy, bár egy azon időben legalább ötöt olvasok párhuzamosan. Mivel foglalkoztat a színészet, valamint szakmai kötelességem a jó szövegtanulás és a kiváló memória, gyakran edzem az agyamat versek tanulásával, sajátok írásával, így nem áll tőlem távol a zenei betétek szövegének szerkesztése.
R.: Hűha! Ha meg nem sértődsz, én se kifejezetten ezt olvastam le rólad így az első találkozásunk alkalmával, *szégyenlősen a füle mögé tűr pár kósza hajszálat* de szimpátiát nyertél a számomra! És mondd, a fiúk miként vélekednek rólad?
YJ.: Őszintén szólva lehet, hogy nem szeretném tudni, így csak tippelni tudok. Nem vagyok a szó valós értelmében vett „közösségi személy”, sokkal inkább magamnak élek, így nem veszem ki a részemet a szabadidőnkénti csoportos foglalkozásokban. Attól tartok, hogy nem vagyok a „kedvencük”, hiszen tőlük is, bár nem én vagyok a leader, de követelem a maximális teljesítményt, hiszen nem viccből választottuk ezt a pályaképet.
R.: És akkor mégis hogy vagy jelen az RVT életében?
YJ.: Az utóbbi időben próbálok alkalmazkodni hozzájuk, kicsit nyitni feléjük, de sokszor támadnak nézeteltéréseink, mert a közeledésemet gyakran nem tudom megfelelően abszolválni. Szeretném azt sugallni nekik, hogy rám is lehet számítani, csak személyiségemből adódóan nehezen tárom ki a személyiségemet szinte idegen emberek számára. Kifejezetten érdekes ez a szituáció, amit a CUBE-nak köszönhetünk, így a legfontosabb, hogy testvérként kezeljük egymást, ne ellenségként.
…
…
…
Hasznos információk
Státusz: Normál karakter |
Művésznév: Yejun |
Születési hely és idő: 1999. március 21., Dél-Korea, Busan |
Play by: Moon Jongup |
Foglalkozás: Idol |
Tagság kezdete: 2015 |
Cég/Entertainment: CUBE |
Bandán, csoporton belüli rang: Main dancer, lead vocal |
Életem egyik darabkája
- Yejun… jól érzi magát? Esetleg kér egy pohár hideg vizet? –nyelvemmel nedvesítem be felrepedezett ajkaimat, ráharapva arra, hogy ez által szorítsam vissza a kitörni kívánkozó, keserves zokogást. A könnyfolyamnak se engedhettem volna zöld utat.
- Nem… -szipogva emelem jobb karomat, hogy kézfejemmel oszlathassam el a nedves sávokat az arcomon. – Nem, köszönöm –pillantok fel, bár szívem szerint tovább ostromolnám tekintetemmel nadrágom foszlott anyagát.
Nem akarok itt lenni… nem akartam azt, hogy pszichiáterhez küldjenek „lelki felszabadulás” címszó alatt. Úgy gondolták, hogy ez majd segíteni fog, hogy amennyiben kibeszélem magamból a szívemet nyomó terhet minden egy varázsütésre válik jóvá, hogy a körülöttem tomboló, zúgó valóság nem a fekete színeit fogja hordozni. Az éppen nyíló virágok nem a nyarat hirdetik, azok színpompás szirmai mit se jelentenek számomra. Az illatuk? Nem friss, nem örömteli. Inkább a vér szagát idézik, szinte kényszerítenem kell magamat az oxigén felvételre, hiszen érzékszervem minduntalan a fémes aromát kívánja éreztetni velem.
- Folytathatjuk? –mocorgása a fotelben jellegzetes hanghatással jár; elenyésző a bőr súrlódásának hangja, mégis szaggatja hallójáratomat, mint ahogy azt teszi az orvos különleges orgánuma is. Mély, fátyolos hangon beszél, mely a pácienseire hivatott a nyugodtság érzetét tuszkolni, de számomra az idegenség és viszolygás felhangjait generálja.
- Igen –helyeselek bólintva, fejemet ismét leszegve pásztázom a bíborszín szőnyeget… mintha csak az aznap látott vérfolyam hemperegne a padlón.
- Mondja, mit érzett akkor este? –maga elé emelve a dossziéját pöccinti fel orrnyergén a szemüvegét, hogy még így is résnyire szűkített szemekkel hatoljon át tekintete a szobán. Egészen az enyémbe, mintha a lelkembe akarna látni. Nem látna mást, csak kietlen sivárságot…
- Hogy mit éreztem? –lemondón, őrült mellékzöngével röhögök fel, arcomról felitatva egy szabadjára bocsájtott könnycseppet.
A fülemben tombol a zene. Érzem, ahogy átjárja az ereimet, keveredik a bennük dúló vérrel, éltető erőként zúg vénáimban, szinte az extasy érzetével egyenrangú. Mosolygok, mert élvezem. Ujjaim simítják a kezemben tartott könyv a kor következtében megsárgult lapjait, melyek ontják magukból a sajátos, dohos illatot, ami számomra impozáns illatanyag, a többiek mégis másként vélekednének e felől; talán vélekednek is, de nem hallom őket, nem fordítok rájuk figyelmet.
Csak néha pillantok fel a sorok közül. Látom TaeYangot két sorral előttem, valamint a hozzá feltűnően kötődő Hope-ot az ablak oldalán. A leader jó szokásához híven az újonnan született dalunk sorait bújja, mellette a maknae hasonlóan élvezi a zene nyújtotta örömöket. A többiek hatalmas gesztikulálásokkal, arcukon megbúvó kaján vigyorral folytatnak eszmecserét egy számukra imponáló téma keretein belül. Gondolkozom rajta, hogy meghallgatom, miről is folyik a nagy értekezés, de rá kell jönnöm: nem kifejezetten érdekel. Bár jobban szeretem a magányt, mellettem mégis TaeJong ül, személyével mégse foglalkozom. Ő is a saját belátása szerint üti el az időt, ahogy én is találtam magamnak elfoglaltságot, ezzel is kerülendőn az esetleges, kínos beszélgetéseket.
Idegen fény gyúl a busz belsejében. Az eddigi sejtelmes, bajjóslatú félhomály kivilágosodik, egyre közeledő erővel árasztva el a belső teret ragyogásával. Kérdő jelleggel vetem pillantásomat az ablak irányába, és akkor…
Az ütközés detonációja még mindig csöng a fülemben. Tompán, életlenül hallok. Fémes íz keveredik a számban. Kezdetben nem érzek semmit; nem látok, alig hallok, a fájdalom pedig csak egyre erősödő tendenciát ér el a testem különböző tájain. Érzékelem a húsomba vájt üvegek kínzó fájdalmát, a levegő nyaldosta nyílt sebek csípős sajátosságát. Meg akarom mozdítani a lábamat, de nem megy… megkísérlem a kezemet kihúzni magam alól, de az nem engedelmeskedik a kérlelésemnek.
Végül felnyitom a szememet… a tűz lángnyalábjai egyre magasabbra hágnak, a pattogzása vegyül a közeledő szirénák okozta hanghatással. A közelemben fekszik TaeJong, rajta a hat fiúból szerzett szoros kapcsolatának megtestesítője… de miért nem mozdul? Erőtlenül pislogva vezetem tekintetemet TaeYangra, majd a közelében fekvő, a csupán tizenöt éves Hope-ra.
Nem tudom elhinni… nem akarom elhinni. Ordítani akarok, de a tüdőm nem jut elég levegőhöz, a szám pedig tele van vérrel.
Minden elsötétül…
- Kínzó, maró fájdalmat. Nem is kifejezetten fizikailag. Úgy éreztem, hogy lélekben megtörtem… -hitetlenül rázom fejemet. Fél év… fél év telt el azóta, de hat hosszúra nyúlt hónap se volt elég a feldolgozásra. – Ez pedig csak erősödött, mikor megtudtuk… akartam látni a másik három betegágyon fekvő társamat. A pillantásokat, amik azt sugallják: túléltük, és ezt is együtt tettük –mégis frissen, fájó sebként él bennem, mikor TaeYang közölte a hírt. Tiszteltem és csodáltam az erősségét, hogy még így is megőrizte a méltóságát, hogy apaként magasodva fölénk oltalmat nyújtott nekünk. Soha nem akartam túlzó érzelmeket produkálni előttük, mégis a vállán sírtam.
- Sokat jelentettek az Ön számára?
- Hogy ne jelentettek volna sokat? A családom voltak, fivéreim, akikre támaszkodhattam volna, hiszen igényelték a társaságomat. Mégis elhúzódtam tőlük… egyszer se mutattam ki nekik azt, hogy mennyire vágyom a felém nyújtott, segítő jobbjukat –lelki szemeim előtt még mindig, kristálytisztán él a három fiú emléke, bolondos habitusuk, vidám megnyilvánulásaik, amik akkoriban még nem voltak számomra élvezetes viselkedési formák. Most viszont ölni tudnék, hogy még egyszer lássam őket…
- És a valós családja? Mit ért az alatt, hogy segítséget remélt a fiúktól? –rosszallóan ráncolja a homlokát, az érdeklődés mementói csattannak ráncba szedett arcán.
Szorító erő képződik felkaromon. Skatulyában tartja a kezemet, nem ad lehetőséget arra, hogy menekülni tudjak a dühödt bika elől. Szeméből sugárzik a gyűlölet, a fortyogó megvetés, melyet soha nem volt rest erőteljesen kifejezni számomra. Az ordítása következtében a szájából spriccelő nyálat a bőröm szívja magába. Próbálok elfordulni, de vasmarka az arcomat tartja, hogy közvetlenül a szemébe tekintsek.
Mindig is utált… tudtam az első pillanattól kezdve. Már az első emlékem is a szigoráról, távoltartásáról árulkodott. Gyerek voltam még csupán, lelkes és életvidám. Én csak a szeretetére vágytam, arra, hogy rám is úgy tekintsen, mint a többi gyermekére. Nem kaptam meg… soha nem tekintett fiának, mindig is fattyúként emlegetett. Anyám házasságon kívüli gyereke vagyok.
Nem csak én viselem magamon nevelőapám felbőszült viselkedésének nyomait; anyám legalább annyit kapott vétkeiért, mint én a legnagyobbért: a megszületésemért. Mindig a fejemhez vágta: le kellett volna löknöm anyádat a lépcsőn! Tudhattam volna, hogy nem az én magom burjánzik benne, hanem holmi fattyú, aki szégyent hoz a nevemre!
Ellenkezésemért, a béklyóként rám fűződő ujjaiból való kitörési kísérletért csattan az ökle az arcomon. Vér önti el a számat, remegő kézzel igyekszem letörölni ajkaim szegletéből a vörös folyadékot. Szemem sarkából látom, hogy sietősen koslat az öve után; kétrét hajtva azt sújt le fedetlen karomra.
Érzem, ahogy kitép egy darabot a bőrömből… de nem kiálthatok, mert akkor többet kapok.
- Semmit… szerető családban nőttem fel. Egyszerűen az ő hiányukat akartam pótolni a fiúk által –szorongva, stresszes levegővételekkel kísérlem meg tágítani a tüdőmet. Nem megy…
Már régebben is megállapították a szorongásomat és a pánikbetegségemet. Azonban tudom, hogy a fiúk segíteni fognak. Hiszen a történtek összeláncolnak minket; elválaszthatatlanok vagyunk.
Vendég
Re: Song Ye Jun
Gratulálunk, elfogadva!
Kedves Ye Jun!
Na hát szia ismét, úgy néz ki megint én jutottam neked, remélem nem bánod. Mivel már volt szerencsém az egész RVT-t olvasni, örülök, hogy az utolsó hiányzó – nem mellesleg igen szemrevaló – tag is hozzám került, szóval csapjunk is bele a lecsóba.*-*Nagyon tetszett a külső leírásod, ugyanis tökéletesen rá tudom mindezt illeszteni a pb-re, nem mellesleg kiváló leírást adtál a méretekről, az arcszerkezetről, a ruházatról, minden a helyén volt, és tök érdekes keretbe bújtattad mindegyik leírást, így összességében azt mondhatom el, hogy örömmel olvastam ezt a részt.*-* A jellemleírás is nagyon tetszett, az interjús forma jól bemutatta a karaktered minden vonását, plusz egyfajta őszinte vallomásként is felfogható, amiből tökéletesen átjön, hogy jól látod minden tulajdonságodat. Tetszik a maximalitásod és az, hogy te is ugyanúgy elvárod a többiektől, hogy hozzanak egy bizonyos szintet. Ez nagyon emlékeztet valakire... Az egyik sunbaenimedre... De nem teszek kitérőt most Skylerre, vele épp elég időd lesz majd összeismerkedni, és jelenleg te vagy a sztárunk, szóval maradok nálad, ami a szavaimat illeti. Nem is baj, hogy te nem vagy egy nagy közösségi személy, aki mindig pattog, kellenek a nyugisabb, visszafogottabb tagok is egy bandában. Biztos vagyok benne, hogy remek hallgatóság leszel a többiek számára, ha bármi problémájuk van, majd bizalommal fordulhatnak hozzád.
És igen, azt hiszem, hogy most mondhatom azt, hogy Yejun tökéletes kezekben lesz nálad. Ugyanis ez a drága fiú annyira a szemem előtt volt, ahogyan a doki kérdéseire próbált válaszolni, hogy szinte hallani véltem a hangját, éreztem az orvosnál azt a kellemes, mély rezegtető érzést, amit az orgánumával kapcsolatban írtál. És hát a visszaemlékezés... Te jó ég, hogy még negyedjére is könnyeket tudtok csalni ezzel a sztorival a szemembe. Leginkább az a kép tetszett, ahogyan a fény most a csattanást, és a bajt hozta magával, a félhomály pedig biztonságot jelentett számotokra, még ha elsőre baljóslatúnak is tűnt. Tökéletesen érezhető az erős kapocs, ami a srácokhoz köt téged, egyben ez el is választ apád szörnyű viselkedésétől, ami egyáltalán nem méltó egy szülőhöz. Hjajj, komolyan nem tudom, hogy mit csináljak veled ezek után. Hogy lehet valakinek ennyire rossz élete, mégis ennyire tökéletes? Azt hiszem a viselkedésedre, az emberekhez való viszonyulásodra ez ad leginkább választ. Talán egy picit félhetsz attól, hogy mi lehet veled, ha valakinek a markába kerülsz, de szerintem a fiúk mindenben a segítségedre lesznek majd, és támaszt nyújtanak számodra. A hihetetlen szókincsedet, és a megfogalmazást pedig ismét szeretném kiemelni, mert ilyen csodát ritkán tudok csak olvasni. :aww: De nem is tartanálak fel tovább, tessék futni és gyorsan pofit foglalni – el ne ess nekem közben – aztán irány játszani, mivel már végre együtt van a csapat.*-*
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
|
|
Pént. Márc. 04, 2022 7:26 pm by Jung Hwayun
» Avatarfoglaló
Csüt. Márc. 03, 2022 12:02 am by Jung Hwayun
» Névfoglaló
Szer. Márc. 02, 2022 11:57 pm by Jung Hwayun
» Jung Hwayun
Szer. Márc. 02, 2022 10:01 pm by Jeason Jensen
» Elkészültem!
Szer. Márc. 02, 2022 7:32 pm by Jung Hwayun
» Wang Sarah
Vas. Okt. 10, 2021 10:03 pm by Wang Sarah
» Choi Sung-Hyun
Vas. Okt. 03, 2021 10:55 pm by Kim Eun Bi
» Fujisaki Hana
Vas. Okt. 03, 2021 9:40 pm by Kim Eun Bi
» Kim Eun Bi
Hétf. Szept. 20, 2021 7:17 pm by Kim Eun Bi