RaeHyun & RaeHwan

❝Elég durva napom volt, tekintve, hogy a szociálpolitika nem egy könnyű szak. Sok száraz tantárgyam van, amiket amúgy egész jól bírok, csak délután kettőre golyóztam be tőle, ezért örültem is neki, hogy most bő másfél órás szünetem lesz, ami épp arra lesz elég, hogy pótoljam a leolvadt kilókat, ugyanis amennyit izzadtam az órán, tuti kiizzadtam még a nem létező feleslegemet. Mindig amolyan giliszta alkat voltam, annyit ettem amennyit akartam, de egyszerűen nem tudtam meghízni. Ugyanezt a gént örökölték az ikrek is, szóval remélem egyikük sem akar testépítő lenni, mert hamar le kéne mondaniuk az álmaikról. Nem én akarom összetörni a szívüket azzal, hogy ezt közlöm, szóval remélem, hogy ennyi idős fejjel már tisztában vannak azzal, hogy milyen a testük és az mit kíván és mit nem. Mondjuk egyik se elmebeteg, szóval szerintem meg sem fordult ilyesmi a fejükben, viszont úgy néz ki én már túl fáradt vagyok ahhoz is, hogy éljek.
Pont ezért voltam hihetetlenül boldog, amikor végre levágtam magam az ebédlő egyik székére. Úgy döntöttem, hogy most semmivel sem fogok foglalkozni, mert a baleset óta amúgy is túl sokat agyaltam felesleges dolgokon. Vagyis nem épp felesleges, de időm gyászolni nem igazán volt, mondjuk kedvem se, de az már mellékes. Tudom, hogy az lenne a normális ha legalább egy picit átadnám magam a fájdalmamnak, de túlságosan büszke vagyok ehhez és attól is félek, hogy valaki ilyenkor meglátna. Azt nagyon nem szeretném, utálom ha az emberek gyengének látnak, vagy elesettnek, szomorúnak, akárminek, ami nem hordoz túl sok pozitív dolgot magában. Nekem pedig az a dolgom, hogy utolsó fennmaradó családfőként összefogjam az öcséjimet meg Eunjit, hiszen a fiatal nő erre a lába miatt erőteljesen képtelen. Ő nem tud rohangálni az iskolába, ha valami történik így rám hárul ez a feladat, de nem kifejezetten zavar, ettől egy picit jobban otthon érzem magam Szöulban, hiszen Busanban is ugyanezt csináltam. Ha Rae Hwannak baja esett mentem érte, ha Rae Jin edzése hamarabb ment érte akkor is csak nekem volt jogsim a családból. Ez egyszerre volt végtelenül bosszantó meg megtisztelő feladat is, hiszen ha rám mernek bízni két hús vér, pattanásos fejű tinédzsert, az azt jelenti, hogy már érett vagyok és egyfajta módon elismernek. Mindig hízott a májam, ha ilyet tett valaki.
A telefonom zörömbölésre nem válaszoltam, szerettem volna nyugodtan elfogyasztani – értsd: bezabálni, mert kurvára éhes vagyok – az ebédem, anélkül, hogy valami céges barom zaklatott volna. Úgy fél óra múlva kaptam is egy sms-t, amire olyan dühösen tettem le az evőpálcikákat, hogy még a szomszéd asztaltól is odanéztek. Hupszi, ezek szerint elfelejtettem, hogy a tál és a cucc is a kezemben fémből van, csörömpöl ha leteszem. Na mindegy. Majd jól beolvasok annak a türelmetlen faszkalapnak aki képtelen tíz percet várni és még sms-ben is zaklatni kezd.
Mondanom sem kell, hogy amikor megláttam, hogy a problémásabb öcsém üzent, már meg sem kellett néznem az üzenetet. Tudom, hogy csak akkor ír sms-t, ha valami baj történt, amúgy a Kakao talkot használjuk, amiben ökörködni szokunk, meg amúgy sem tudom, hogy ebben a telefonomban mit keresett volna üzlettársi telefonszám, ugyanis ez nem a céges. Szinte érintetlenül hagytam ott az ebédem, egyből a kabátomba bújtam, és a kezem enyhén remegett az aggodalomtól, de próbáltam elnyomni magamban a dolgot. Már jól van, stabilizálták az állapotát. Én pedig annak ellenére, hogy fáradt vagyok és élénkítő szarokkal tömöm magam, hogy 110%-os figyelemmel rendelkezzek, jól vagyok. Nincs gáz. Megoldunk mindent, mert egy család vagyunk, ugye? De miért is gondolok ilyen faszságokra?
A zsebembe nyúltam, hogy elővehessem a kocsi kulcsát és már vágtattam is ki az épületből passzív agresszív módon. Mindenki kitért az utamból, mert az arcomra volt írva, hogy nem akarok nagy beszélgetésekbe bonyolódni, mert akkor valószínűleg mindenki fejét leordítanám és mennék a dolgomra. Egyelőre még fogjuk rá, hogy bírnak a szaktársaim, meg néhányan rajtuk kívül is, és nem most lenne a legjobb alkalom arra, hogy ezt tönkretegyem. Mondhatni tökéletesen meg vagyok elégedve ezzel a helyzettel, szóval egyelőre nem szándékozom összezúzni a minimális társasági életemet. Na mindegy.
Szinte fénysebességgel száguldottam, és sikeresen elértem a kocsim ajtaját, ami a cél volt, de még így is elég messze voltam: a kórház, ahova szállították messze van, és tuti, hogy dugóba is fogok keveredni, mert az ebben a városban elég gyakori. Most nem is nagyon volt türelmem hozzá, és mivel kb. fél óra alatt csak centiket haladtam, úgy döntöttem, hogy otthagyom a járgányt a picsába, és megyek villamossal. Amúgy is lehetett volna ennyi eszem, de mindegy.
Némi kellemetlen tömegközlekedés után estem be a kórház ajtaján, és rögtön a recepcióra rohantam, ahol némi udvariatlan és nyers mondat után hozzájutottam az osztály és a szoba számához, amiben a gyerek volt. Futva tettem meg a lépéseket és kurvára leszartam, hogy majdnem felborítottam három orvost. Miért nem volt képes kikerülni? Aztán berontottam a szobába, és az ajtóban megállva lihegtem, és léptem beljebb, de lassan kezdett elönteni a méreg, amit nagyjából az aggodalom szült, de gondolom ez nem érdekelte Rae Hwan-t, miután leordítottam a haját a fejéről.
- Most azonnal jössz velem – jelentettem ki fojtott hangon, és éreztem, hogy kezdek lassan ideggyengévé válni, ezt pedig mi sem bizonyította jobban, hogy erősen ragadtam meg a csuklóját – Kiváltjuk a gyógyszereidet és rendesen fogod szedni őket, értetted?
A hangom olyan fenyegető volt, ahogy még sosem beszéltem vele, de rögtön ellágyultak az arcvonásaim, amikor belenéztem azokba a fekete bogárszemekbe. Nem ő tehet arról, hogy így alakultak a dolgok, nem vele kéne kiabálnom.
- Bocs Kölyök – tettem a szőke fejére a kezem és kissé ügyetlenül simogattam meg – Nem akartam így köszönteni. Jobban vagy?

ruha ||
History - Queen || 904

❝Azt hittem beledöglök az aggodalomba, amíg oda nem értem a kórházhoz. Nem rég haltak meg anyuék, jóformán még ki sem hült a testük, ez a gyerek pedig már kórházba is kerül. Komolyan, azt hittem, hogy megőrülök, amikor pedig megláttam az osztályfőnöke nevét a telefonom kijelzőjén, már rohantam is, mert tudtam, hogy baj van. Amúgy is elég jól megérzem az ilyesmit, de most egy picit még inkább ki vannak éleződve az érzékeim arra, hogy a családom maradékát megtartsam, megőrizzem, vigyázzak rájuk. Egyszerűen belehalnék, hogy ha bármi történne bármelyik öcsémmel. Azt tudom, hogy Jint kevésbé kell félteni, mert ő elég önálló és nagyon hasonlít rám, szóval pontosan tudom, hogy próbálja elfoglalni magát, többet jár edzésre, többet találkozik az új barátaival, egyszóval kitölti az ideje nagy részét. Azt is tudom, hogy éjszakánként rengeteget agyal, és együtt alszik az öcsénkkel. Néha nekem is lenne odakucorodni melléjük, és a saját hosszú karommal mind a kettőt védelmezve magamhoz ölelni, de még véletlenül sem akarom, hogy gyengének lássanak. Ha ők jönni szeretnének, akkor lelkem rá, nyitva áll az ajtóm számukra, bármire van szükségük azt készségesen adom meg nekik még akkor is, ha lehetetlen küldetésnek tűnik a dolog. Pontosan tudják, hogy bármikor meghallgatom őket, legyen szó nőügyről, vagy hasonlóról. Nem számít mi van, ha ők jönnek hozzám, de én nem szeretnék a vállukra olyan terheket mérni, hogy gyengének lássanak, és ez igaz minden más emberre is az életemben. Eunjin persze pontosan tudja, hogy nem vagyok jól, ezt bizonyítja minden egyes éjszaka, amikor kisgyermek módjára, a párnámat cipelve mászok be mellé az ágyba és ölelem át a derekát, mit sem törődve azzal, hogy a vőlegénye, a nálam egy évvel idősebb férfi is ott fekszik. Ezerszer kérdeztem meg, hogy esetleg zavarja-e a dolog, de mindig mosolyogva közölte velem, hogy ha így nyugodtabb vagyok az éjjel, és tudok aludni akkor nem számít, mert a munka szent, és másnap be kéne valahogy szenvednem magam a melóba, aztán az egyetemre is. Azt hiszem talán tisztel azért, hogy egyszerre ennyi dolgot elbírok, de ha jól tudom ő is hasonló cipőben járt sokáig, kényszerből.
Most viszont... Hát a gyerek miatt azonnal kivert a frász, és ezt napközben annyira nem szeretem játszani. Az a szerencséje, hogy ebédszünetem volt, így nem kellett a professzor elől menekülnöm, és a nyakamba kapni az automatikus bukást. Még csak az kellett volna, de komolyan. Pont ezért nem csak aggódtam, hanem nagyon haragdutam is, amikor megérkeztem hozzá. Nem kérek sokat. Tényleg nem. Kurvára nem. Én csak annyit szeretnék, ha végre a hülye kis fejébe bevésné, hogy beteg, és igen is szüksége van a gyógyszerekre, a gyógyulásra, mindenre, ami ezzel jár. Pont ezért is rontottam neki annyira erőteljesen, holott egyáltalán nem célom bántani a testvéremet, mert nagyon szeretem. Mindebből a vékony kis hangocska, ami még alig kezdett mutálni zökkentett ki, és csak akkor tűnt fel, hogy a csöpp csuklót úgy szorongatom, hogy az erős markomnak a nyoma ott maradt a bőrén.
- Jaj. Ne haragudj, Hwanie – öleltem magamhoz a gyereket, és a szőke sörényébe simítottam az ujjaimat – Úristen, nem akartalak bántani egy pillanatig sem. Csak Hyung nagyon aggódik érted, ugye tudod?
- Megmaradsz – ráztam meg a fejem, és most talán a bocsánatkérésem ellenére is egy picit gonosznak hangzott a szó a számból – Azért megvesszük azokat a gyógyszereket, és én fogom adagolni neked őket, rendben?
Biztos vagyok benne, hogy ellenkezni fog, mert neki is annyi esze van, mint egy légynek, plusz benne van még a lázadás is. Bárcsak annyira könnyű eset lenne, mint Rae Jin! Őt nagyon könnyű megijesztenem, mert hasonlítunk, így pontosan tudja, hogy ha én beleestem egy hibába, akkor jószerivel ő is belefog, mert a 17 éves énem jellemvonásainak zöme benne is megmutatkoznak.
- Az az egyetlen szerencséd, hogy épp szünetem volt, így meg tudlak zabáltatni, aztán hazavinni, beszélni az orvossal, és pont beesek a következő órámra – legyintettem meg gyengéden a fejét. Törődő testvér vagyok, de ilyenkor mindig nagyon haragszom rá. Felelőtlen kis hülye.
- Rendben, akkor holnap bemegyek az iskolába, és elintézzük, hogy a bunkó helyettesítő tanár máshova köcsögösködje el magát – mondtam ingerül hangon, mert az biztos, hogy számolni fog a következményekkel. Mi van akkor, ha megöli az öcsémet? Tovább tudott volna élni, lelkiismeret-furdalás nélkül?
- Te pedig majd szépen lemész a csinos védőnőhöz a suliba, és kérsz egy papírt az asztmádról. Vagy ha gondolod szerzek neked szakembertől igazolást.
Nem vágom, hogy a busani doki papírja miért nem volt elég annak a faszfejnek, de ezek után remélem nem gondolja azt, hogy az ügy megtorlatlanul marad majd. Nagyon remélem, hogy nem.
- Helyes barna lány? – vigyorogtam rá sokatmondón, aztán megint a tincseibe temettem az ujjaimat, de most azzal a szándékkal, hogy jól összeborzoljam azokat – Az én kisöcsém szerelmes lenne?
Biztos, hogy fogom még ezzel szekálni a kölyköt, ha már így elszólta magát, és a bátyját is kifaggatom az ügyről. Úgy néz ki, engem megint mindenből kihagytak.
- Én is az vagyok, a közelben van egy Burger King, oda fogunk menni, műkajára és kalóriára vágyom – csúszott le a kezem a nyakára, de pont megláttam az orvost, ezért még gyorsan elkértem tőle a recepteket – Remélem nem így akarsz lógni az iskolából istenverte kölyke, mert akkor agyoncsaplak, arra készülj fel!
Elég nehéz volt elintéznem, hogy könnyen a jó nevű iskolába kerüljenek, nagyjából az életemet is kikönyörögték rajtam azért, hogy bizonyítsam: a fiúk meg fogják állni itt a helyüket. Amúgy az én nevelésem is erőteljesen érződik rajtuk, ugyanis mindig annak voltam a híve, hogy kellőképpen felkészültek legyenek. Kiskorukban még kikérdeztem őket, most már nincs rá időm, szóval, ha rossz jegyet kapnak viselik a következményeket.
- Rohadtul meg fogok bukni az a helyzet – válaszoltam a kérdésére – Komolyan, néha mintha oroszul beszélne a tanár. Nem vágom még a pszichológia jegyzeteimet sem, de szerencsére úgy néz ki akad segítségem a dologgal. a Szociális tanulmányaim jól mennek, de tudod, hogy utálok törvényeket magolni.
Igazából egyáltalán nem érdekelt soha a politika. Anyáék jó eszű gyereknek ítéltek meg, ezért javasolták nekem a politológia szakot, de most már kezdem egy picit nehéznek érezni főleg azért, mert az óráim egy részén a cégnél kell tevékenykednem, így csak az egyik szaktársam jegyzeteiből és a tanári példányokból tudok összemazsolázni magamnak dolgokat.
ruha ||
History - Queen || 1 004

❝A fiúknak próbálom a lehető legkevésbé kimutatni azt, hogy mennyire nehéz dolgom van mostanában. Fingom sincs a reklámszerkesztésről, vagy a cégek irányításáról. Talán átvettem volna egyszer apától, talán nem, de még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ennyi szar szakadjon a nyakamba. Persze az élet olyan, hogy az ember nem tehet ellene semmit, de próbálok mindent úgy megadni a kölyköknek, ahogy megérdemlik és ott tartok már, hogy boldog vagyok. Boldog vagyok attól, hogy végre eljutottam arra a pontra, hogy ki tudom magam annyira fárasztani, hogy nincsenek rémálmaim az esetről. Egy kétszer még így is előfordul, ilyenkor mindig felkapom a kispárnámat és átcsoszogok Eun Jinhez aludni, de ez sem megoldás minden hülye esetre.
Persze mindebből a fiúk szerintem nem sokat érzékelnek, mert Jinnel általában mosolyogva szoktam meccset nézni, és Hwanie fejére is ugyanúgy adom a barackokat, mint eddig pont azért, hogy ne lássák azt, ami bennem zajlik le. Én vagyok a nagy testvér, nekem kell erősnek maradnom, és megvédeni a piciket. Viszont ott van bennem egy mondhatni halálos félelem, hogy el fogom veszíteni őket. Hogy egyszer az én drága kisöcsém annyira befullad, hogy többet nem kel fel, én meg majd tehetetlenül szorongathatom magamhoz a vékony kis testét és sírhatok egész éjszaka, amiért őt is elveszítettem. Nem bírnám ki, ha az ikrek közül bármelyikkel történne valami. Egyszerűen nem.
- Persze, hogy túlzásba viszem – mordultam fel, egy kicsit talán mogorvábban, mint illett volna, amitől nagyjából olyan hatást kelthettem, mint zsémbes vénember. Vicces, hogy úgy is éreztem magam, mert már vagy ezer éve nem tudtam nőzni vagy bulizni, pedig mind a kettőt nagyon szeretem.
- Amúgy meg, miért nincsenek a zsebedben? Ráhúzod a cipzárt és el sem veszik. Komolyan, fogok venni neked egy kabátot – sóhajtottam fel, és itt gondoltam a saját hosszú szövetkabátjaimra, amik tömve vannak belső zsebekkel, és semmi sem esik ki belőlük. Persze tuti, hogy nem venne fel ilyeneket, mert az nem az ő korosztályának lett kitalálva, meg annyira nem is szeret elegánsan öltözködni, hogy felvegye, de ez normális. Az ő korában még én is baseball sapkát viseltem és mindent ami „swag”, mert menő gyerek voltam. Most már inkább cikinek tartom azt a korszakomat, de... mindenkinek van az életében olyan szakasz, amit csak sötét múltnak nevez és inkább nem gondolna rá, de az emberek folyamatosan emlékeztetik rá.
- Mindegy, az is tény, hogy baszol vigyázni magadra sokszor, már meg ne haragudj – vágtam finoman tarkón a következő megjegyzésére csak furán néztem. – Akkor ezt vegyem kihívásnak? Elmegyünk a hamburgerezőbe, ahol ha megeszed a két kilós burgert, felkerülsz a dicsőségfalra?
Mert amúgy én rohadt éhes vagyok tekintve, hogy pont az ebédemet hagytam ott. Nagyon sokáig alig tudtam enni anyáék esete után, de most... Hát nem teljesen úgy alakultak a dolgok. Egy idő után muszáj volt ennem egy keveset akkor is, ha nem ment annyira könnyen, mert elájultam a munkahelyemen, és a titkárnő kapart össze. Igen, elég furcsa ebbe belegondolni, hogy az a vékony nő összeszedte a hatalmas, 180+-os termetem, bár közel nem mondhatom azt, hogy még mindig izomkolosszus lennék, mert jó részét a testemnek hát... Lefogytam sajnos. Szóval itt az ideje még jobban elfoglalnom magam, és visszahízni, aztán pedig lecipelni a seggemet az edzőterembe.
A testvéri gén tökéletesen kijön nálunk abban, hogy a csapása helyét én is reflexből simogattam meg, és ugyanazzal a fejjel, kissé csücsörítve néztem rá, mint akinek ez nagyon fájt, és nagyon megvan bántódva, holott tudjuk mind a ketten, hogy nem erről van szó, mi csak szeretetből verjük a másikat.
- Pedig szívesen megtenném. Mit gondol ez? Szórakozzon más kölykökkel, de ne az én öcséimmel – morogtam az orrom alatt. Most már nagyon kíváncsi lennék, hogy Rae Jinnel hogyan bánik, aki amúgy egy eléggé népszerű volt Busanban és itt is. Nyilvánvalóan azért van, mert a szó szoros értelmében, alfahím módon helyes, ahogyan anno én is az voltam. Hwan sem csúnya, erről szó sincs, csak az én szememben ő mindig csak szimplán aranyos volt. Azt nem tudom, hogy a lányok hogy vannak vele, mert eddig még nem számolt be bimbózó románcról egészen... mostanáig.
És még azt hittem, hogy az én cukkolásomon fog kiakadni a gyerek! Egyértelműen rosszkor nyeltem le a számban felgyülemlett nyáladagot, hiszen az a kijelentésétől egy kissé félrement és köhögni kezdtem tőle. Akkorára nyílt szemekkel néztem rá, mint egy borjú. Nagyjából annyi értelem is volt a pillantásomban, mint az állatnak.
De a további mondandója során éreztem azt, hogy remegni kezd az arcizmom.
- Te gyerek – csak ennyit tudtam mondani egyelőre, mert halálra rémültem. Hogy oldanám meg ebben a helyzetben azt is én, egy nőkedvelő, hogy az öcsikém meleg lett? Na nem mintha ezen bármit meg kéne oldani, de... Ugyanannyira szeretném úgy is, csak egy kicsit olyan... Fura lenne, ha nem a lányokat, hanem a fiúkat hozná haza. Nekem, mint nőkedvelőnek. Bár már csak átlagos nőkedvelő vagyok viszont az tény, hogy Hwanék korában ez az arány jóval magasabb volt. Gondolom kinőttem már a „dugjunk meg mindenkit” korszakomat.
- És milyen? Azon kívül, hogy barna – vigyorodtam el, miközben átvetettem a nyakán a karomat, a másik kezemmel meg belecsíptem az arcába. Nem fogom csak úgy annyiban hagyni a dolgot, ha már elkezdte mondani.
- Akkor vállalod a kihívást? – böktem meg, miközben kivezettem a kórházból. Mert nem fogunk itt enni a kantinban, undorodom ettől a helytől. Nyugodt környezetben akarom elfogyasztani a hátralévő ebédemet.
- Azért tisztázzuk... Jelenleg ki fenyegetőzik? – mosolyogtam rá kedvesen és fúrtam volna az ujjaimat a göndör tincsei közé, hogy  meglöktem a fejét, de a galád kölyke elhúzódott. Egy halk sóhajjal nyugtáztam a dolgot, aztán szemügyre vettem a haját. Szerencsétlen gyerek ugyanúgy járt, mint én, nekem is folyamatosan vasalnom kellett a hajamat, sőt még most sem árt, bár általában belőve viselem. Na nem mintha azt nem kéne kivasalni, hogy normálisan nézzen ki...
Kissé meglepődöm azon, amikor megölel és érzem, hogy remegni kezd a szám széle tőle, de szinte azonnal fonom köré a saját karjaimat és most már tényleg belefúrom az egyik kezem ujjait a puha sörényébe.
- Ne kérj bocsánatot... Nekem ez így rendben van – mondtam neki végül mosolyogva aztán folytattam – Elég nagy segítség az, hogy nem esett bajod, komolyan. Mindig azt hiszem, hogy egyszer majd később érek oda, és az a később bármikor lehetne, akár most is lehetett volna. Szóval csak vigyázz magadra. És igyekszem nem megbukni, sokat tanulok a cégben, mert nekem csak az észt kell osztanom.
Na igen, meg a papírokat rendezni, átnézni, a tagfelvételeket intézni, meg minden más szart, ami az irányítással jár, és ez nem olyan egyszerű. Nem beszélve arról, hogy minden második diák hozzám akar jönni gyakorlatra az egyetemből, és a „bármit megteszek” ütőkártyában néhány lány még a testét is felkínálja. Minderről az a véleményem, hogy igazából csak a munkát használják ürügyként, hogy dughassanak velem, de ez már mellékes.
Időközben az autót is elértük szerencsére, szóval rögtön nyitottam is a sportkocsit.
- Na szállj be Hwan, én tényleg rohadt éhes vagyok, szóval együnk egyet a nagy ijedtségre, és hazafelé veszek neked valami rágcsálnivalót a házidhoz – az utolsó szót erősen megnyomtam, és ebből tudhatja, hogy holnap lesz iskola, nem használja fel a helyzetét a lógásra. Hiszen amúgy is azt mondta, hogy nem akarja.

ruha ||
History - Queen || 1 163

❝- Télen úgyis meg fogsz fagyni, szóval jól fog jönni a kabát, de oké, egyelőre kapsz egy cipzáros pulcsit. Nézünk majd valamit, ami tetszik, és akkor fel is veszed – fúrtam bele ismét az ujjaimat a szőke tincsekbe és most, hogy valamiféle kompromisszumot tudtunk kötni, hogy találtunk egyfajta megoldást a gondra, már el mertem halványan mosolyogni.
- Az ebédemet, azaz a mai napi első étkezésemet hagytam ott érted Lee Rae Hwan – vigyorogtam rá. Na nem mintha most is legalább annyira beles lennék, mint régen voltam, egyszerűen nekem sem csúszik a kaja a torkomon. Sokszor a mai napig képesek eltemetni az emlékek, amint húst látok eszembe jut az apám szétkenődött teste a szélvédőn... Mindenesetre a minimummal így is próbáltam pumpálni magam, mert tisztában voltam azzal, hogy nem eshetek ágynak, nem gyengülhetek le. Az a két gyerek olyan erővel és energiával tölt el, ami miatt képes vagyok túlélni. Ha nem lennének, akkor minden bizonnyal elhagytam volna magam, de így legalább nincs rá lehetőségem, és örülök, hogy vannak nekem. Ha csak egyetlen egyszer engedném meg magamnak azt a luxust, hogy összeessek az utcán, és a kórházban kötök ki... Akkor azzal egy picit összetöröm a szemük elé vezetett képet, mint példamutató nagy testvér, aki ezentúl képes lesz az apjukként is funkcionálni, ruhákat, ételt, tandíjat, szórakozási lehetőséget előteremteni... Még ha emberből is vagyok, és nem kéne mindezt a nyakamba vennem, egyszerűen nem tudnám elviselni a képet, ahogyan én betegen vagy összeesve fekszem, és az öcsik vigyáznak rám. Ez egyenesen természetellenes és soha nem fordulhat elő.
A gondolataimból talán a kijelentése ébreszthetett fel, vagy hogy mondjam... Talán a kijelentése baszott arcul olyan rondán, hogy azt hittem menten meg fogok fulladni? Mit kezdjek én egy meleg sráccal? Na nem mintha bármit változtatna ez a kapcsolatunkon, de... Hogyan lehetnék a segítségére? És hogyan leszek majd nagybácsi? Jó, azzal tisztában vagyok, hogy Rae Jin tökéletesen a heterók táborát erősíti tekintve, hogy a múltkor én küldtem el otthonról egy love hotelba, hogy ne Eun Jinéknél csinálja...
Úgy fújtam ki az eddig bent tartott levegőt, mintha muszáj lett volna. Most ezt hogy magyarázzam el neki? Öcskös, nem baj, ha meleg vagy csak... Csak ne most legyél az kérlek? Én még... Tudod én még sosem... Mindegy, szóval nem tudok abban tanácsot adni, hogy ez a srácokkal hogy megy. De azért rendben van és király vagy, de... Előtte nem akarsz egy barátnőt? Most úgy komolyan... Fú de hülyén hangzana az egész.
- Kölyök, tudod kivel szórakozz – morogtam az orrom alatt – Osztálytársad? Egyszer hívd át tanulni mondjuk... Legyél találékony. Az én öcsém vagy... Tudod, hogy mennyire könnyen vittem haza a lányokat, a legjobbtól tanulsz.
A mondat végére megint csak vigyorogtam, és a tarkójára simítottam a kezem, úgy haladtam tovább mellette. Szívesen adtam volna neki tanácsot cikizések nélkül, mert mégis csak az öcsém... Jó persze, ha nagyon feltűnően bénázna, akkor természetesen azt talán egy kicsit a kelleténél hmm... Gúnyosabban és nevetve közölném, de azt hiszem a testvérek közötti civódásba ez bőven belefér.
Az autóban már egy picit megilletődve hallgattam a szavait... Mikor nőttek ezek a szerencsétlenek ekkorára? Apró kis mosoly jelent meg a szám sarkában ismét, aztán a kezéért nyúltam és megszorítottam.
- Ejj de bölcs lettél a napokban... – sóhajtottam fel – Már az éjszakába is eljárogatsz? A jegyeim... majd rendben lesznek. Mivel baromi sok időm van unatkozni munka mellett is, akkor próbálok tanulni. Ha nem megyek haza éjszaka ne ijedj meg, nincs baj. Nem lettem munkamániás. Csak bebaszok a haverjaimmal.
Megpaskoltam a nyakát. Persze most ezek után ne aggódjon... Na mindegy, legalább tudja, hogy egy fokkal egészségesebb dolgot művelek. Mostanában kifejezetten szeretek bulizni járni. Élvezem, ahogyan átjárja a testemet a vibrálás, a fények, az alkohol... Mind annyira képesek két óra alatt kifárasztani, hogy utána baromi jól alszom. Valószínűleg sokan beszélnek ezért a hátam mögött mondván, hogy mennyire kétszínű dolog bulizgatni, otthon hagyni a testvéreimet, de az, hogy belebetegedek a gyászba sem segít semmit. Akármennyire szomorú a szüleim halála, azokra kell koncentrálnom, akik mellettem maradtak, és meg kell védenem őket.
- Ettől függetlenül viszont boldog lennék, ha megosztanád velem a problémáidat, Hwanie – néztem rá komolyan – A bátyád vagyok. Az a dolgom, hogy megvédjelek, és vigyázzak rád. Meg amúgy is... Tudod mennyit segítenél vele? Örülnék, ha több időt tudnék veletek tölteni, és segíthetnék nektek ha bármiben gondotok van. Szóval ha csak egy matekpélda nem megy... Tudod, hogy ötödikben még megnyertem a matekversenyeket.
Persze. Kilencedikben pedig már megbuktam. Na mindegy. Úgy néz ki a kamaszodás rám is hatással volt...
- Jut eszembe... Kell segítség – pillantottam rá egy piros lámpánál – Szeretnél zsebpénzt, Csibe?
Pimasz mosollyal mondtam ki a másik becenevét, amit a hajszíne miatt kapott tőlem. Anya nem örült neki, de amikor közöltem vele, hogy tényleg olyan, mint a pelyhes kis madárkák, már cukinak tartotta. Így maradhatott Hwanie szőke, és béke a családban.
- Akkor rákos chipset veszünk, és este nézünk meccset – bólintottam. Apával minden hétvégén együtt néztük a meccset. Bár focizni kifejezetten csak Jin és én szerettünk, azért Hwanie is odaült, és egy idő után anya is. Ők ketten általában csak mosolyogtak azon, ahogyan mi örömködtünk egy-egy gól miatt.
- Na pattanj kölyök – fékeztem le végre a bolt előtt, amikor odaértünk – Ideje bevásárolni. Kólát kérsz?
Mert én annyira jó testvér vagyok, hogy csupa egészségtelen mocsokkal tömöm a gyereket. Valakinek ezt is meg kell tennie.
- Figyelj Töki, nem akartok valahova menni hétvégén? Mert én tök szívesen csinálnék veletek valamit, és úgy néz ki, hogy szabad lesz a hétvégém is... A szülinapotokat sem ünnepeltük meg rendesen, hármasban eltolhatnánk a belünket valami menő helyre... Akkor oda tudom adni az ajándékotokat – vigyorogtam el magam. Eddig csak egyetlen üzenetre futotta a srácoknak sajnos, szóval most tényleg össze kell szednem magam, és egy normális 18. programot betölteni. Gondolom Rae Jin már elment inni, azért volt ennyire gyűrött a hétvégén, de nem baszhatom le érte. Ugyanolyan agyhalott szerencsétlen voltam, mint ő és vagyok is... Szóval semmi jogom nincsen bármit is a fejéhez vágni a kölyöknek.

ruha ||
History - Queen || 969