Yang Do Min
1 / 1 oldal • Megosztás
Yang Do Min
Yang Do Min
Ilyennek látják a külsőmet
Finoman nyílik a kávézó ajtaja, olyan lágyan és monotonon, mintha épp csak a huzat lendített volna rajta egyet. Senki nem is kapja fel a tekintetét rá, a vendégek miért is tennék, látszólag mindenki tökéletesen elbeszélget partnerével, ám a kiszolgálók figyelmét sem ragadja meg a halk és rezzenéstelen léptek folyamata. Yang Do Min mindennapjait tölti a város ezen szegletében, s úgy döntött, beül pár percre, hiszen éppen csak ehhez támadt kedve. Nem tervez semmit előre, az életét az apró érzelmek befolyásolják és általuk dönt minden egyes időpillanatban. Most is csak éppen megsütötte feje búbját a nap, elnézett jobbra és pont a kávézó üvegfala köszönt vissza. Neki ennyi már elég, hogy megváltoztassa uticélját és betérjen a helységbe. Mégis, külső szemmel úgy fest, mintha pontosan erre készült már órákkal ezelőtt. Helyet foglal az egyik szabad asztalnál és kényelmesen megtámaszkodik az asztal műanyagmázán könyökével, miközben telefonjának záró kódját nyitja fel egy már-már megszokott mozdulattal.
- YeonAh, felvette már valaki közülünk a rendelést a hármas asztalnál ülő sráctól? – kérdezi maga is értetlenül az egyik pultnál tevékenykedő lány. Csak most akadt meg rajta a szeme, ám nem úgy üldögél ott, mint aki a percekben jött volna. YeonAh, a másik pincérlány követi az idősebb lány tekintetét és ő is megpillantja az említett illetőt. Gyorsan körülnéz maga körül, hátha megtud a kérdésre valamit, ám semmi jel nem mutat arra, hogy már valaki készítené a rendelt italát, nasiját. Megijed, ujjait szája elé emeli, mert nem szeretné ő sem megvárakoztatni a vendégeket és a főnök is kiakad, ha ezt meglátja.
- Ohh istenem, azt hiszem nem, bocsánat – okolja magát a figyelmetlenségért és ő maga sem érti, hogy hogyan is kerülhette el az új vendég jöttét. Gyorsan fogja a füzetecskéjét, amibe fel szokta írni a rendeléseket és már siet is a fiúhoz.
- Elnézést, hogy megvárakoztattuk, hozhatok valamit? – kérdezi tündéri hangon, mire Domin felemeli telefonjáról a tekintetét. Fel sem tűnt neki, hogy valaki melléje ért, de tulajdonképpen az idő múlása is megszűnt körülötte, amíg az asztalnál telefonozott. Nagyon bele tud merülni saját világába és ezúttal sem a nagy chatelés ejtette rabjává. Letudott egy gyors üzenetváltást a testvérével, de ennyi. Mikor a bűntudattal teli lány megszeppenve megpillantja felé szegeződő mandula szemeket, pillanatra megszűnik körülötte minden. Érdekes érzés lepi el, de maga sem tudja, hogy pontosain mi és miért. Próbál nem elveszni a vendég szemeiben, abban az üveggolyókban, amik csak őt nézik. A választ adó hang megkönnyebbülésként jöhetne el, de helyette csak még jobban megakad a lélegzete a lánynak. Nyugodt, selymes, szinte már cirógatóan mély hang válaszol, s ha YeonAh nem rázná meg magát egy kicsit, akkor lehet ő is beleveszne abba az álomszerű érzésbe, mely magával ragadta. Domin elmosolyodik, nem érti a lány lassú reakcióját, de nem siet sehová sem, ő is szereti kiélni a pillanatokat és esetleg elmélkedni egy kicsit azokon. Mindig ilyen. Látszólag nem történik semmi, még csak nem is mozdul meg, de elméjében olyan témákat ecsetel, mint akinek teste csak azért van, mert az emberi léthez kötelező. YeonAh udvariasan meghajol és inkább elszalad a pult felé, mert érzi, orcájának színe egyre közelít a rákéhoz. Ott aztán leteszi a noteszét és akkorát sóhajt, mint még életében sosem.
- Na, mi lelt téged? – kérdezi a másik lány, de Yeonahnak csak az ajkai mozognak, hangok nem hagyják el az ajkait. Érthetetlenül nézi a munkatársa, türelmetlenül megrázza két karjánál fogva. – Te megvesztél? Ufót láttál, vagy mi?
- Nem tudom, mi van velem. Az a srác annyira fura – Fura. Igen, egyszerűen csak az. Nincs jobb szó rá. - Haragudott? – kérdezi tőle barátnője, hiszen csak ezt tudja elképzelni.
- Nem, egyáltalán nem. Annyira kedves arca van, gyönyörű szemei, de mégis…
- Mégis mi? - Kétsége sincs, hogy a barátnője szerelmes lett.
- Mintha csak egy üvegarc lett volna üvegtekintettel. Annyira belemerültem a szemeibe, de mégis azt éreztem, hogy semmit sem tudok belőlük kiolvasni, csak valahonnan mélyről egy srác nézett vissza rám. Valahonnan a szemeinek mélyéről – keresi a szavakat, de nehezen találja. Még nagyon meg van szeppenve.
- Baromság! Te szerelmes vagy! Szóval tetszik?
- Mi, nem, dehogy is! – vágja rá azonnal, hiszen nem is gondolkozott ilyesmin, bár, most ha így nézzük… - Jó, tényleg nagyon kifaragott arca van, a mosolya és a nézése magával ragadó, a közép szőke barna hajáról és az enyhén amerikaias akcentusáról nem is beszélve. A testtartása és a mozdulatai is mind olyanok, mintha egy forgatókönyvben lennének megírva, könnyed és erős. De nem, szerintem soha sem fogom őt elérni – fakad ki végre, és meg sem várja a barátnő válaszát, inkább összeszorított szemekkel elsiet megcsinálni a rendelt kávét. Kezei szaporán mozognak, virít a lányon, hogy nincs rendben vele valami. Akárcsak ha mély álomból hirtelen rájött volna, hogy a kávézó közepén áll és dolgoznia kell. Mikor kész a jegeskávé, nyújtaná a munkatársnőjének, hogy vigye ki, mert ő nem hajlandó, cserébe pedig felhúzott szemöldököt és csodálkozó pillantásokat kap.
- Felejtsd el, neked kell kivinned!
- Miért nem vihetnéd ki most az egyszer te? – kéri meg őt már-már könyörgő hangon, amire barátnője közelebb hajol hozzá és suttogni kezd.
- Mert megérdemled – egyenesedik fel, s immáron átlaghangosan folytatja. – Az a szokás, hogy az viszi ki az italt, aki felvette a rendelést. Na sipirc, kapsz öt perc szünetet, addig meg se lássalak a pultnál! – parancsol rá a nála sokkal több éve a kávézóban dolgozó lány.
Ilyennek tartanak
YeonAh vesz egy mély levegőt és úgy tesz, ahogy azt mondták neki. Felegyenesedik és legszebb arcát magára erőlteti és így lép a már füzetét olvasgató egyetemista fiúhoz. - Kész is a kávé - emeli le a tálcáról és leteszi a füzet mellé. Nem akar Dominra nézni, de amikor a srác felnéz rá, pont úgy, ahogyan az imént, akkor megint megdermed és legszívesebben sírni kezdene.
- Köszönöm! - Már megint az a selymesen cirógató és férfiasan erőteljes hang a maga nyugodt csengésével. Ezúttal viszont össze kell szednie magát YeonAhnak, ezért elmosolyodik és hatalmas erőt véve magán, elpillant a Domin arcáról le a füzetre, ahol is sok betű között hangjeleket és violinkulcsokat lát.
- Azta, zenélsz? - végre már ő is felszabadultabban szólal meg. DoMin hátradől, megforgatja füzete felett kétszer a tollát és bólint.
- Igen, már kiskorom óta. Főként gitározom - mondja szerényen, s ajkaihoz emeli a poharát. A hideg kávét óvatosan ízleli meg, gondosan odafigyel magára, nem szeretné, hogy hirtelen jött hideg miatt megfájduljon a torka. Kétségtelen, hogy nagyon igényes a srác. - De leginkább zenét írni szeretek - teszi hozzá az előbbinél még egy fokkal nyugodtabb hangon, a szavak lassan, de folyamatszerűen hagyják el száját.
- Akkor te egy művészlélek vagy - vonja le a következtetést némi csodálattal. - Dolgozol, vagy tanulsz még? - bátorkodik megkérdezni, mégis az utolsó pillanatban elharapja a mondat végét, rájön, hogy nagyon illetlenség ezt megtudakolni. Mi van, ha már rég felnőtt és csak az arca ennyire királyfis?
- Egyetemista vagyok, de már nincs sok hátra a diplomáig. - Egészen pontosan cserediák, de ez YeonAh esetében lényegtelen.
- Sok sikert, biztosan nagyszerű dallamokat írsz! Most szaladok is, mert leharapják a fejem! - Feláll és egy hatalmas mosollyal meghajol és elköszön Domintól. A fiú csak les, hogy miért pattant fel hirtelen a pincér, pislog néhányat, majd ő is elköszön a lánytól, ám halkan és csalódottan, hiszen a célszemély már rég nincs a közelében. Hosszan kifújja a levegőjét, majd a füzetére tekint és neki is áll folytatni az olvasást. Persze, gondolatai egyáltalán nem a betűkön járnak, elméjében hosszasan elemzi a történteket és próbál rájönni, mi is játszódhatott le a lány fejében, hogy csak így felpattant.
- Na, összejöttök majd? - csap le a barátnő YeonAhra, aki az előbbinél is megszeppentebb arccal és feszült léptekkel tér vissza a pulthoz.
- Unni, ne csináld már, nem lesz semmi sem köztünk - feleli némileg durcásan és szomorúan. - Ő már mindjárt végez az egyetemmel, én pedig még csak a gimnázium utolsó évét járom. Esélytelen. Neki nem ilyen kislányok valók.
- Francokat, nem sok az a hét év! - Nézőpont kérdése.
- Ha hét év nem is lenne sok, nagyon különbözünk. Ráadásul sokkal többnek viselkedik a koránál, teljesen kiegyensúlyozott és optimista ember. Hozzá képest én csak egy panaszkodó gimis vagyok, akinek baja van azzal, hogy tanulnia kell. Ő meg olyan lelkesen bele tud merülni abba, amit szeret és tanul az egyetemen. Soha nem leszek olyan, mint ő, de szerintem esélytelen, hogy valaha is megismerjem őt.
- Te teljesen bekattantál!
- Nem, tényleg. Ennyire higgadt férfival még nem találkoztam, kívülről árad róla a szimpátia, a közvetlenség és az, hogy mennyire jószívű, de szerintem sohasem fogom tudni igazán megérteni őt, mert lélekben zárkózott és magának való. Tudom, nem néz ki annak, de a szavai és főként a hangja azt sejtették, hogy a felszín alatt van egy srác, aki - hirtelen a barátnő keze elfedi száját, ő pedig rémülten nézni, mi történik. Az idősebb lány észrevette eközben, hogy Domin felállt és tőlük nem messze elhaladt. Csoda, hogy egyáltalán észrevette, annyira nesztelenül közeledett feléjük. A két lány hosszasan figyeli, ahogyan kilép az ajtón, majd megfordul és ő maga hajtja be azt, nehogy becsapódjon. Rendkívül figyelmes ember. Mihelyst eltűnik a láthatáron, a lány leemeli tenyerét barátnője szájáról és mindketten fellélegeznek, majd befejezi a mondatot. - közel sem annyira boldog, mint látszik.
- És ezt mégis miből gondolod?
- Szerintem valamivel nincs megelégedve az életében - válaszolja YeonAh vállat vonással.
- Mivel? – értetlenkedik barátnője, ám erre teljesen kiakad, elvégre így is nagy érzelemhullám vonult végig rajta az elmúlt tíz percben.
- Honnan tudja Unni, felejtsük el és inkább dolgozzunk!
Hasznos információk
Státusz: Ideiglenes / normál karakter |
Becenév: Domin, Dominic |
Születési hely és idő: 1993. 01. 05. - Los Angeles, USA |
Play by: Lee Jong Hyun |
Csoport: Cserediák |
Iskola neve: SNU |
Lakhatóság: Albérlet |
Szak vagy irányultság: Zeneszerző |
Évfolyam: Mesterképzés |
Életem egyik darabkája
Sajátos világomból viszont egy érdekes hang lendít ki. Kinyitom szemeimet és idilli arcvonásaim hamar átdeformálódnak és egy elcsodálkozó tekintet lesi a lábaim előtt csaholó fehér kutyát. Nem akar bántani, aranyosnak tűnik és szinte biztosra vélem, hogy nem a belső nyugalmam sejteti velem, hogy csupán barátkozni szeretne, hanem a jószág kisugárzása is. Ölembe tolom a gitáromat és jobb kezemmel végigsimítok a hátán. Élvezi, tetszik neki és ezt látva én is elmosolyodom. Viszont egy kutyának nem lenne szabad egyedül bóklásznia, még ha ez egy park is. Körbenézek, hátha valaki van körülöttem és hívogatja a kutyust, azonban semmi erre utaló jelet nem kapok. Lehajolok a nyakörvéhez, hogy kiolvassam a gazdájának nevét. Yoo Ah Ra! Ő lehet a gazdi, Ice pedig valószínűleg az állat neve. Nem bánom, hogy fel kell állnom és ezzel abbahagyom a gitározást. Noha szeretem csinálni, nem vagyok beleőrülve, emellett nyitott vagyok, hiába hagyom el időnként az univerzumot és nem kémiai szerek segítségével. Remélem, hogy Ice mellettem marad, de ahogy felállok, ő két lábra ágaskodik és szinte könyörög a simogatásért. Vicces, hiszen idegen még, bár amennyire közvetlen a kutya, nekem nagyon szimpatikus. Ahogy felemeli elülső mancsait, majdhogynem a hasamig felér, pedig nem vagyok alacsony típus. Megdörzsölöm a füle tövét, majd elindulok a folyó mellett végighúzódó sétányon. Nagy a park, noha nem is olyan messze már magasodnak a felhőkarcolók.
Megteszünk vagy ötven métert és még nekem is különös, hogy a hógömbre hasonlító állat határozottan követ engem. Ahhoz képeset, hogy milyen nagy termetű, igen barátságosnak tűnik, igaz én kisebb koromban is már nagyon szerettem az állatokat. Nézelődök, hátha kiszúrom Ah Rat, miként fut felénk, azonban nem figyelek fel rá. Lassan, ráérősen sétálok a gitárral a kezemben, majd felpillantok a kibetonozott járdáról és egy lány szemeiben állapodik meg a tekintetem. Megállok és kissé engedem magamnak, hogy tovább fürkésszem megragadó arcát, de csupán mivel ő is így tesz. Furcsa érzés lep el, akárcsak ha megállna az idő körülöttünk ebben a minutumban. Érdeklődik, hogy megsimogathatja-e a fehérséget. Kérdésére a megszokottnál magasabbra kúszik szemöldököm, meglepő, hogy pont egy olyasvalakibe botlok bele, aki szintén szereti az állatokat és nem fél közvetlen lenni se velem, se az állattal, aki nem az enyém és ezt miért is titkolnám.
- Nem az én kutyám, de persze - válaszolom neki és zsebreteszem a szabad kezemet egy enyhe vállvonás kíséretében. Érdekes, hogy ahhoz képest, mekkora nagy dög csahol mellettem, a vékony és meglehetősen alacsony lány szemrebbenés nélkül nyúl hozzá. Elgondolkoztat és azt hiszem, nem csak Ice, de én is szagot fogtam. A már-már suttogós felkiáltásában is volt némi érzékletesség. Mélyen és hosszan nézek le rá, csodálom a lány különlegesen karakteres arcát és akkor sem pirulok e magatartásomtól el, amikor tekintetünk ismételten találkozik.
- Véletlenül nem te lennél Yoo Ah Ra? - teszem fel a kérdést, ami vagy telitalálat lesz, vagy hatalmas nagy égés. Mégis, ahogy itt áll előttem és a kutya előtt, egyre inkább érzem, hogy igazam lesz. Eljutnak szavaim a füléhez és szinte láthatóan kitágulnak pupillái, úgy tűnik, épp az imént mondtam ki a nevét és ezt hamar ő is megerősíti. Megmosolyogtat a látvány, ahogy most talált rá a kétségbeesett gazdi az elveszett kutyára. Velem is történt már hasonló Los Angelesben, ismerem az érzést. Ezek szerint a mai nap állása Ice-nek egy, Ah Ranak nulla. Persze mi közöm hozzá.
Mikor meglátom, hogy csak én vagyok ennyire jókedvű, nagyon kellemetlenül kezdem érezni magam. A lány könnyeket hullajt, nekem pedig valamit tennem kell, mert nem szeretnék parasztnak tűnni. Tudom, hogy örömkönnyek távoznak szeméből, mégis... Egyszeri elhatározásra fogom magam és leguggolok hozzá, hogy vele egy szinten legyek.
- Minden rendben? Már nagyon régóta kerested? - Feltételezem, a nagy pánik mellékhatása bukik ki benne ezekben a pillanatokban. Pedig nem éri meg sírni, már minden a legnagyobb rendben van. De egy új póráz mondjuk nem ártana. Igyekszem nem érzelgőssé válni, de mindez az elképzelés úgy törik meg, mint az üveg robbanáskor. Nem akartam ránézni úgy, hogy ennyire közel guggoltam le hozzá, de ez mégis megtörténik. Mondtam, megállt az idő. Csillogó szemeiben a saját megilletődött arcomat látom visszatükröződni, azt hiszem most sikerült lefagynom mentálisan és tán életfunkciók tekintetében is. Ahogy magamhoz térek, teljesen úgy érzem magam, mintha egy mély álomból eszmélnék fel és igazándiból selymes hangja az, ami újra visszaráz a valóságba. Már megint elvesztem két dimenzió között. Én is aggódnék az elszökött kutyámért, bár még sosem történt meg velem, hogy elgázolták volna a blökit, mindazonáltal szörnyű érzés lehet. Még szerencse, hogy nem történt nagy baj, talán Ice okosabb is, mint mi azt gondoljuk. A lány megtörli az arcát, tehát már jobban érzi magát, ez jó. Felállok és igazítok egyet a gitáron, majd égnek emelem a fejem és hagyom, hogy a szellő belekapjon hajamba. Hideg van, mégsem fázom.
Köszönetnyilvánítására nézek rá megint és kérdőn emésztgetem a hálával kapcsolatos ígéretét. Nagy város Seoul, a világ pedig még óriásibb és vajmi kevés az esélye, hogy két ember kétszer is véletlenül összefut, ám legyen. Nem tiltakozok, hanem kíváncsian várom, mi fog ebből kisülni. Szerényen elmosolyodom, fehér fogaim megmutatják magukat már a szavaim előtt is.
- Szívesen, bár Ice talált rám. - Ez az igazság és nem is szeretném fényezni magam olyanokért, amit nem is tettem meg és nincs érdemem. Nos, ideje menni, noha lábaimat nagyon erőltetni kell, hogy megmozduljanak. Ah Ra megtalálta az eltűnt jószágot és bizonyára szeretné hazavinni még mielőtt megint elszabadulna az energiahiánytól nem szenvedő Ice.
- Örülök, hogy találkoztunk - búcsúzok el tőle egy kisebb meghajlással, pontosabban inkább csak a fejemmel imitáltam a mozdulatot, mivel mindketten fiatalok vagyunk, nem ismerem a korát, de nem lehet sokkal nálam idősebb, feltehetőleg picivel fiatalabb is a bájos arcából ítélve. A tiszteletet ettől függetlenül ugyanúgy megadom neki, mint bárki másnak, aki megérdemli. Jól nevelt vagyok és az öcsémmel ellentétben tisztában vagyok a koreai szokásokkal és filozófiával, mivel szüleim Los Angelesben az én fiatalkoromban még nagyobb hangsúlyt fektettek arra, hogy teljesen ne amerikaiasodjak el. DoHyunnál már szerintem feladták. Hátrálok néhány lépést, csak hogy ne úgy jöjjön le számára, hogy egyszerűen sarkon fordulok és megyek a dolgomra, de néhány csoszogás után menetiránnyal szembe fordulok és könnyedén, közepesen lassú tempóban sétálok tovább. Nem mondtam el a nevem neki és kivételesen szándékosan. Hagy legyek én a titkos megmentő, aki rátalált a kutyára. Hagy legyek én a nagy Ő, ha már annyira beégette az arcát az agyamba, hogy órákkal később is magam előtt látom őt. Yoo Ah Ra!
Vendég
Re: Yang Do Min
Gratulálunk, elfogadva!
Kedves Do Min!
Meg kell mondanom, nagyon tetszik a stílus, amiben megfogalmaztad a kinézeted és a jellemed. Egy szituációba öntött leírás annyira olvastatja magát, hogy kerestem a folytatást, mikor a végére értem. Szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy többet ott nem olvashattam belőled, de hátra volt még a történet részed, amire most rá is térnék. *miután megrázta a fejét ő is, hogy észhez térjen*
A zene is egyfajta drog (átvitt értelemben), csak legális, és sokkalta jobb is, mint az illegális társai. Ha beleéli magát az ember, tényleg kikapcsol és nehéz kizökkenteni a saját univerzumából. Téged még is kiragadott onnan egy fehér jószág, és biztosan aranyos egy kutya lehet. Tényleg elragadó kisugárzásod lehet, ha egy állat idegenként is követ téged. Ami nagy szó, mert általában félnek, főleg akkor, ha elvesztek, vagy valaki bántotta őket. Nem véletlen mondják, hogy a kutyák okosak.
A gazdájával való találkozás… annyira jól meg lett írva, hogy láttam a saját szemeim előtt. Mintha csak kinéztem volna az ablakomon, és ezt a jelenetet láttam volna. A lovagias, hős és szerény megtaláló és a reményvesztett tulajdonos párosítása. Egyszerűen imádtam, de megint szomorú voltam, mikor nem láttam a folytatást… Muszáj ezt tenned velem? Hogy a legjobb részeknél hagyod abba az írást? Olyan vagy, mint egy sorozatíró: tudod hogyan csigázd fel az ember kíváncsiságát, mégse adod meg neki azt, amit szeretne. Viszont tudom, hogyha olvasni akarom az újabb találkozásotokat, akkor el kell fogadjalak. Ezt most meg is teszem, csupán egy feladat maradt a számodra, méghozzá a pofid lefoglalása. Szóval azt intézd el, és utána tessék találkozni a leányzóval. :3
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
|
|
Pént. Márc. 04, 2022 7:26 pm by Jung Hwayun
» Avatarfoglaló
Csüt. Márc. 03, 2022 12:02 am by Jung Hwayun
» Névfoglaló
Szer. Márc. 02, 2022 11:57 pm by Jung Hwayun
» Jung Hwayun
Szer. Márc. 02, 2022 10:01 pm by Jeason Jensen
» Elkészültem!
Szer. Márc. 02, 2022 7:32 pm by Jung Hwayun
» Wang Sarah
Vas. Okt. 10, 2021 10:03 pm by Wang Sarah
» Choi Sung-Hyun
Vas. Okt. 03, 2021 10:55 pm by Kim Eun Bi
» Fujisaki Hana
Vas. Okt. 03, 2021 9:40 pm by Kim Eun Bi
» Kim Eun Bi
Hétf. Szept. 20, 2021 7:17 pm by Kim Eun Bi