Kang Dae Hyun
1 / 1 oldal • Megosztás
Kang Dae Hyun
Kang Dae Hyun "Dorian"
Ilyennek látják a külsőmet
Kellően edzett testalkatomat elrejtő, az ázsiaiak körében magasnak számító 182 centiméteremet nem kihangsúlyozó ruhatáram nem mozog a szélsőséges skálán. Az iskola növendékei a folyosókon járva leggyakrabban a válogatott, mindig tökéletes minőségű öltönyeimben láthatnak, míg más, nem hivatalos kötelességből fenntartott ismerőseim a lazább, de még így is élére vasalt ingjeimet, ehhez tartozó farmernadrágjaimat csodálhatják.
Talán az első következtetés, amit ebből le lehet vonni nem más, mint a „karót nyelt”, mely gondolatmenet kifejeződésére abszolút rákontrázok. Noha a koreai férfiak gyakran megkapják a hölgykoszorú egyáltalán nem változatos véleménykifejtését, miszerint „milyen szép” az adott férfiember, én ezen állításon túlhaladva inkább gyakrabban tulajdoníthatom magaménak a „férfias, karakteres” jellemzőket. Való igaz, hogy sokkal inkább maszkulinabb vonásokkal bírok, ami a nyugati világba is könnyebb beilleszkedéssel ruházott fel. Ennek köszönhetően voltam képes levetkőzni a ránk aggatott sztereotípiákat is, hiszen a szokványostól eltérő megnyilvánulás felkeltette az érdeklődést az emberekben, hogy ez által megkérdőjelezzék, vajon személyiségem tekintetében mennyire térek el az ő elképzeléseiktől, melyek mind odáig kimerültek abban, hogy én se vagyok különb a szokványos, „peace” jelet mutogató, folyton vigyorgó, hónaponként más hajszínt felöltő egyéniségektől. Magam se tudnám megmondani, hogy a sikertelenségüket igazoló szomorúság, vagy a meglepődötten elkerekedő szemek voltak jellegzetesebbek az ismerőseim körében.
Ilyennek tartanak
A tanár: Laudator temporis acti, azaz a letűnt kor dicsérője. Egykori professzorom, ki mindig is nagy hatással volt jellememre, valamint munkásságomra, ezt a latin jelzőt aggatta rám Horatius szavai nyomán. Én magam úgy gondolom, hogy ennek megfelelően, valamint erre a meghatározásra építettem fel tanári pályafutásomat és személyemet. Angol nyelvterületen cseperedtem fel, ennek köszönhetően számottevő a „letűnt korok” írói iránt való érdeklődésem, legyen szó az irodalom vagy a zene nagymestereiről. A középkori Shakespeare irományoknak köszönhetően támadt a műfordítás iránt való érdeklődésem, ami egykoron szakirányként tromfolt be a köztudatomba, mára már egyszerű hobbiként tekintek rá. Hasonlóan Edgar Allan Poe novellista, aki az amerikai ifjak számára kínszenvedés, számomra a késő esti órákban kellemes kikapcsolódás. A konzervativizmus az, ami rám és politikai nézeteimre is egyaránt jellemző; hajlok az újulás felé, de nem a régi értékek kárán. Szakmámra és a növendékeim terelésére is ezt vetítem ki, hiszen vallom, hogy a klasszikus zene a mai napig mérvadója és alapköve a felkapott slágereknek, és egy Bach prelúdium és fúga, esetleg egy Mozart szonáta megalapozhatja a születendő dallamot. Diákjaim tudhatják, hogy nem tolerálom a szavaim megkérdőjelezését. Professzorom után hűen követem az ő egykori nézeteit; sokak számára nem szimpatikus a komor, szigorú tanár látszata, de aki valóban jártasságot kíván a választott szakterületen, az alkalmazkodik és rájön arra, hogy segítőkészen viszonyulok a nebulókhoz, csak át kell törni a gátat.Az átlag személy: Hiszen minden tanárnak kell egy olyan palást az életében, amit az iskola ajtaján kilépve ölt magára. Noha a konzervatív életvitelt és a magamra szedett, mindig kikívánkozó tudást ez úton se tudom letagadni, azt azért elkönyvelhetem, hogy barátaim és családtagjaim társaságában hajlamos vagyok az ellazulásra. Nem tudom tagadni, hogy a fenntartott, vagy éppen fenntartani kívánt szigor túl sok energiát emészt fel bennem, így, mint sok más férfi másra se vágyok a kései órákban, mint egy jól behűtött sörrel nagy terpeszben elnyúlni a kanapén. Hiszen a tanárok kapcsán van egy alapvető életigazság, amit a diákok nem látnak be: a tanár is ember, csak nem látszik rajta. Kiváltképp Koreában, ahol a tanárokat isteni magasságokba emelik, állandó dicsfényben úszva tündökölnek az elismertségben. Az SNU falai közt adok is ezen elvárásokra, de szabadidőmben levetem magamról a tárgyilagosságot, és megmutatom azt, hogy egy oktatónak is van magánélete, ennek értelmében tud szeretni, kedves gesztusokat tenni, önfeledten mosolyogni. Mert igen, ilyen formánk is van, csak a diákjaink színe előtt nem engedjük láttatni.
Hasznos információk
Státusz: Normál karakter |
Becenév, megszólítás: Dorian, DaeHyun |
Születési hely és idő: USA, Los Angeles; 1988. október 15. |
Play by: Ji Chang Wook |
Iskola neve: SNU |
Tanított tárgyak, szakok: Zene-, dalszerzés, angol nyelv |
Családi állapot: Nőtlen |
Életem egyik darabkája
Reszketeg sóhajjal lépek a fekete Steinway & Sons zongora mellé. Lassan, megfontolt léptekkel araszolok az ében test közelségében, ujjaim meg-megremegve kalandoznak el annak makulátlan felületén. Állapota hűen mutatja, hogy rég simítottak át rajta, hiszen mutatóujjamon tetemes mennyiségű, szürke porréteg telepszik meg. Vandálság így bánni egy zongorával, egy olyan hangszerrel, aminek lelke van… Halvány mosoly simul el arcomon. Ez a fajta görbület hivatott jelezni az ember boldogságát, szórakozottságát, elégedett hangulatát. Most mégis keserédesre sikerül, hiszen szemeim nem vonaglanak meg vele, nem csillannak jókedvűen, csupán rezdületlenül vizslatják a hangszer húrozatát, a jobb napokat is látott vasöntvényt, ami egyben tartja az egész szerkezetet. Ujjaim eltérve a fától néha-néha megpengetnek egy húrt, mielőtt megvetném lábaimat a zongora kiindulási pontjánál; a billentyűzetnél. A tehetetlenség megmásíthatatlan érzete kerít hatalmába, béklyóba fűzve végtagjaimat. Csak ketten vagyunk a teremben: a zongora és én.
Megmacskásodott tagjaim újra önállóságot nyernek, szinte remegve keresem a zongorapadot, ami pont az ideális magasságra van állítva… úgy, ahogy négy hónappal ezelőtt itt hagytam. Ujjaim ideges táncot lejtenek combomon, feszülten tördelem az ízületeimet, mikor ujjbegyeim nem a nadrágom anyagát morzsolják. Jobb kezem végül megteszi önálló útját a fekete-fehér sávok felé. Vontatottan nyújtom előre, csukott szemmel várva a rég nem tapasztalt érzést, azt, hogy a hosszan kihagyott időintervallum majd teszi a dolgát, hogy a zongora kézzelfoghatósága újult erővel fog rám hatni. Ám, ahogy bőröm felső rétege súrolja az elefántcsont billentyűt, mintha forró parázs érte volna, visszarántom az ölembe.
Az érzés nem változott: egyedül nincs értelme…
Hat évvel ezelőtt
Könnyed mosoly játszik arcomon, amint mutatóujja az orrom hegyéhez ér, onnan pedig könnyed, légies mozdulatokkal járja körbe fejem minden egyes tájékát. Továbbra is lehunyt szemmel adom át magam a reggeli szórakozottságának, nem kell rávetnem barna szemem pillantását, hogy tudjam, most is elégedetten vigyorog. Kezem lassan simít fel oldalán, összegyűrve hálóingjének drága anyagát, mígnem ujjaimat belefúrom a kissé kócos, gesztenyebarna tincseibe. Szemem összeakad az ő kék, illetődött pillantásával, miként átvéve az uralmat fordítok az általa kialakított helyzeten; ezúttal én magaslok fölé.
- Győztem… megint –önelégült vigyorral nyugtázom a tényeket, kirívó kacsintással nyomok pehelykönnyű csókot orrára, majd hívogató ajkára.
- És ezt mindig kihangsúlyozod, hogy öregbítsd a dominanciádat –mézédes hangja csilingelően vegyül a kora reggeli madárcsicsergéssel. Kezei mellkasomon felfutva állapodnak meg a vállam és a nyakam találkozási pontjánál. – Ha nem engedsz el nem kapsz reggelit –dorgáló hangon szól hozzám, szemöldökének ráncolása is azt sugallja, hogy amennyiben nem teszek eleget a néma parancsolásnak valóban összekötjük a bajuszunkat.
- Mit szólnál, hogyha ezúttal én rukkolnék elő valamivel? –visszatérve saját térfelemre fordulok felé, felkönyökölve vonogatom szemöldökömet, ezzel is alátámasztva, hogy játszunk el a gondolattal. Arcán apró riadalom lesz úrrá, hiszen köztudott: válságos a helyzet, amennyiben én uralom a konyhát.
- Na, hidd el, hogy jó leszek! –szabad kezem ujjai szórakozott táncot lejtenek fedetlen vállán, eme mozdulatsort pedig szemmel is végigkövetem.
- Jó, legyen… de az esetleges ételmérgezésért vállald is a felelősséget!
- Becsületszavamra! –puskagolyóként torpedózom meg a közeli konyharészleget, ahol serénykedve keverem be a palacsinta tésztát, míg a kenyérpirítóban sül a belehelyezett kettő szelet pékáru. Ezek közül az egyiket mogyorókrémmel, a másikat eper lekvárral kenem meg, a kisült palacsinták tetejére egy darab vajat ejtek, ezt pedig nem csekély mértékű juharsziruppal teszem kerek egésszé. Kettő-kettő pohárba töltök narancslevet, az előkészített csészékbe pedig kávét töltök; az egyiket sok tejjel, sok cukorral, sok tejszínhabbal, sok fahéjszórással készítem, míg a másikat érintetlenül hagyom.
A jól megrakodott tálcát egyensúlyozva, apró araszonként haladva szelem a konyhapult és a hálószoba ágy között a távolságot, melyre megkönnyebbülten telepedek le annak tudatában, hogy nem törtem össze semmit, nem tettem tönkre semmit, minden a megálmodottak szerint halad.
- Istenem... Dorian, hát te ilyet is tudsz? –meglepődöttségét alátámasztandón formálnak tökéletes O-t szépen ívelt ajkai.
- Mindig alábecsülsz –némi sértettséggel ragadok villát, hogy szelve egy kisebb darabot az amerikai palacsintából kínálhassam meg a reggelink előételével.
- Hmm… -nőies zavarában nyammogva a falaton emeli szájához a kezét. – Nagyon finom –két csámcsogás között osztja meg velem a nyilvánvalót.
- És van ennél jobb is, amit már majdnem elfelejtettem… –ujjamat feltartva bírom türelemre, elfordulva tőle matatom körbe az éjjeliszekrényem fiókját, ahonnan egy bordó ékszeres doboz társaságában távozik a kezem. A bezsákmányolt tárgyat a tálca közepére helyezem, melynek felnyitásával, és a benne lévő gyűrűre való rácsodálkozás okán a tálca a földön landol, a különböző étkek a fehér abroszon, de a menyasszony pityeregve a karjaimban.
Négy évvel ezelőtt
Megviselten támolygok az ajtótól kezdve az előszobán át a nappaliig, ahol könnyedén célzom meg a fekete pianínót, tekintve, hogy az a helyiség legnagyobb és számomra legértékesebb berendezési tárgya. Az oldalának támasztom a kezemben hordozgatott, kottahalmok ezreit magába foglaló aktatáskát, mely mozdulat közben le is telepszek a rozoga, de még mindig a hűségét bizonyító zongoraszékre. Felnyitva a hangszert az egy vonalas C-n sárgállik egy ráragasztott post-it.
„You…
Folytatás a távirányítón.”
Kérdő pillantással fordulok meg, majd vetem magam a dohányzóasztal felé, megragadva az említett tárgyat. Az utasítás nem hazudott:
„…are…
Folytatás a kottatartón.”
Tovavonszolva magam kaparintom meg a fekete tárgyra akasztott cédulát.
„…gonna…
Folytatás a kottahalmon.”
A könyves szekrény egyik polcán meredező laptömeget felforgatva bukkanok rá a negyedik parancsra.
„…be…
Már nincs sok hátra. Indulj el a konyha felé.”
A nem túl konkrét előírás tudatában sokszorozom meg lépteimet, a folyosón áthaladva az ajtófélfára tapasztott sárga cetlire vetem magam, feltépve azt a fáról.
„…a…
Forró nyomon jársz. Most nézz a konyhapultra.”
Az utóbbi papirost a zsebembe tűrve fordulok be az ajtón, rezignált léptekkel somfordálva a pult irányába. Alsó ajkamra harapva emelem mindkét kezemet a szám elé, próbálva magamba fojtani a feltörni kívánkozó, őrültségemet és boldogságomat egy azon időben igazoló röhögést.
„…DADDY!”
Áll a cédulán a végső, a szöveg értelmét megadó szó, mely a nyomatékosítás céljából egy, a babarózsaszín és baba kék színeket is magába foglaló cumisüvegre lett tapasztva. A kicsi, különböző állatokkal tarkított üvegcsét szorongatva próbálom elapasztani a hitetlenségből és boldogságból eredeztethető könnytengert.
Adeline gyengéd érintéssel simítja apró kezeit a vállamra, ösztönözve arra, hogy megfordulva az ölelésébe zárhasson. A legkisebb helyigénnyel szorítom magamhoz, utat engedve a tengerből kicsordogáló kis patakoknak.
Három évvel és négy hónappal ezelőtt
Könnyeim mély árkot vájtak az arcomba, melynek medrében zavartalanul folyhat le a további áradat. Lábaim már több kilométernyi utat megtettek a sorba rendezett várótermi székek között, de a többszöri felszólítás után se vagyok hajlandó elfoglalni Noah és a család mellett a helyemet. Nem vagyok hajlamos arra, hogy ölbe tett kézzel várjam az orvost… láttam, ahogy betolták a műtőbe, láttam, hogy milyen állapotban volt. A család még reménykedik, istenhez és egyéb felsőbb hatalmakhoz fohászkodik. Én elvesztettem a hitemet… ha lenne Isten, nem engedte volna bekövetkezni a balesetet.
Csak az ajtó tükrében látom, hogy vérvörösek a szemeim, a vele járó égő, maró fájdalomra már ügyet sem vetek. Fáradt vagyok, gyenge ahhoz, hogy feldolgozzam a látottakat, és valószínűleg ahhoz is, hogy fogadjam a műtőorvos szavait. Nem tudom megmondani, hogy mi tartja bennem a lelket, a szüntelen járkáláshoz kellő energiát.
A közelben nyikordul egy ajtó. Megtorpanok, felpillantok az egyre közeledő, menta zöldbe öltözött férfire, ki félúton veszi le magáról a műtőmaszkot. Mindannyian egy emberként pattannak fel, egymás kezét szorítva állnak az orvos elébe.
- Sajnálom… -egyetlen szó. Csupán ez az egy kell ahhoz, hogy végleg kivesszen a lábamból az erő, hogy lélektelen porhüvelyként hulljak a földre. Noah utánam kap, de nincs haszna.
Már semminek nincs értelme… ordítva szakad fel belőlem a bánat és a harag emésztő egyvelege.
Három évvel ezelőtt
A gondolatok, élénk emlékfoszlányok úgy pörögnek le a szemem előtt, mint ahogy a halál mezsgyéjén álló ember lélektükrei előtt forognak le életének meghatározó elemei, filmként elevenedre újra.
Kézfejemre hullik egy bánatos könnycsepp egymagában. Bőröm lassan szívja magába a sós folyadékot, esélyt se adva arra, hogy a gyengeségemet igazoló bizonyítékot letörölhessem onnan, mielőtt a közeledő léptek megtorpannának mögöttem.
- Még mindig nem megy? –a mély, érces hang kérdő jellegétől eltekintve együtt érző és bánatos. Ajkamra harapva késztetem magam a visszatartásra. Nem omolhatok össze a professzorom előtt… most nem.
Választ adni még így is képtelen vagyok, leszegett fejjel intek nemleges választ.
- Tudod, hogy Adeline is azt szeretné, hogy ne bánkódj rajta… -a vállamra mért kettő óvatos ütés késztet arra, amit minden a zongora előtt ülő ember tud; odébb csúszok a padon, hogy helyet adjak a tanárnak magam mellett. – Az emlékét sose szabad elfelejtened, de nem szabad engedned, hogy felemésszen. Túl fiatal vagy ahhoz, hogy az élettől kapott pofont ne add vissza neki!
- De…
- Nincsen de, Dorian! –esélyt se hagy a védekező mechanizmus érvénybe lépésére. – Adeline mindig is részese lesz az életednek, pont, mint az előtt. Ahogy őt szereted, úgy szereted a zenét is. Őt elvesztetted… de azt nem engedheted meg magadnak, hogy azt, ami éltető erőként szolgálhatna számodra, szintén elveszítsd!
Ma
Megtanultam dalba ölni a fájdalmaimat. A professzorom mindig is azt vallotta, hogy a valós érzelmek által ihletett dalok a legjobbak, azok nem csak a szerzőjük, hanem a hallgatóság számára is végkielégülést nyújtanak. Nem azok a jó zeneszerzők, akik meggondolatlanul ontják magukból a különböző tucat slágereket, hanem akik mély értelemmel támasztják alá a megszületendő zene miértjeit.
Mindenkinek, aki erre a pályára téved, találnia kell egy múzsát. Hiszen az ihletettség a szakmánk alappillére, ha nincs ösztönző erő, nincsen zene.
Keserédes jellegeket magában hordozó mosoly kúszik arcomra, mikor a pianínómra helyezett képre pillantok. Ujjam, még ha csak a képen is, átsimít Adeline haján, majd áttéved a meg nem született gyermekem ultrahang képére…
Majd tollat és kottát ragadok.
Vendég
Re: Kang Dae Hyun
Gratulálunk, elfogadva!
Kedves Dae Hyun!
Őszintén nehezen találom a szavakat erre a karakterlapra, de megpróbálom összeszedni a gondolataimat, hogy valami értelmes elfogadót is össze tudjak hozni, ami nem egészen áll nyálcsorgatásból. Először is kezdeném az imádatom sorát a pb-vel, ugyanis őszintén nehezen vihető személynek tartom Ji Chang Wookot, de úgy érzem, hogy az uraság nálad jobb kezekben nem is lehetne. Pontosan az a karakteresség, amit a külsejével kapcsolatban kiemeltél hatja át Dae Hyun egész lényét, ami nélkül szerintem elmaradhatatlan egy ilyen kaliberű avatar alapanyagnál. Nem sok helyen találkoztam az arccal annak ellenére, hogy többen is kedvelik, ennek pedig szerintem az lehet az oka, hogy tényleg nehéz vinni, így nem merik megpróbálni, viszont te olyan játszi könnyedséggel tártad elénk a karaktered, hogy teljesen lehidaltam tőle. Itt vagy egy fiatal, szexi, okos férfi, aki minden nő álma lehetne, de te nem csináltál belőle üres szépfiút, hanem olyan jellemvonásokkal ruháztad fel, amitől nem csak jó tanár, hanem jó ember is lesz. Pontosan így képzelek el egy egyetemi oktatót, ahogy te megformáltad: egy hagyománytisztelő, intelligens férfi, aki a diákjaival szemben megköveteli a kellő tiszteletet, rendesen számonkéri az anyagot, és kellően szigorú ahhoz, hogy komolyan vegyék. Szóval még el sem jutottam az emberi jellemzésedhez, de már kilóra megvettél, hiszen teljes egészében megelevenedett előttem a karaktered és szinte láttam magam előtt, ahogyan felruházod különböző tulajdonságokkal, ahogy életre kel. Külön tetszett, hogy külön átlag emberként is jellemezted, így minden oldalról megismerhettük Dae Hyunt, és ezáltal egy nagyon konkrét képet kaphattam a karakter jelleméről és külsejéről, ami gyönyörűen ki lett dolgozva. Ezek után egyáltalán nem meglepő az, hogy érdeklődéssel vágtam bele az előtörténeti részbe, és itt szeretném kiemelni azt, hogy mennyire gyönyörűen használod a szavakat. Nagyon kevés helyen olvastam ennyire szép fogalmazást, egészen páratlan, de úgy érzem, hogy a karaktered műveltségi szempontjából mindez elengedhetetlen volt, szóval csak tovább erősítetted a róla alkotott képet, pedig számomra már így is nehéz volt hova fokozni a dolgokat. Nagyon tetszett az is, ahogyan felosztottad részekre a történeted, és nem csak egy életutat tártál elénk, vagy egy szerepjátékos példát, hanem szépen felépítve, mindig egy kicsivel több információt szivárogtattál a képbe. Először érzékeltetted, hogy valami trauma következtében nem tudsz zenélni, aztán beszivárgott a képbe egy bizonyos lány. Én pedig már tudtam, hogy miként folytatódik a dolog, de egyszerűen nem akartam elhinni, hogy megtörténik. Legszívesebben kiabáltam volna, amikor kiderült, hogy apuka leszel, hogy nem, nem teheted meg, mindez happyend lesz, megszületik a baba, és boldog családként fogtok élni, de neked természetesen össze kellett törnöd a szívem, és rá kellett cáfolnod erre. T_T Az egész előtörténetnek olyan hatása volt, mintha a színes tévé mutatná a boldog jeleneteket, amiket teljes egészében láttam magam előtt olvasás közben, de aztán a kép hirtelen fekete-fehérbe váltott, és nem tagadom, hogy tökéletesen láttam magam előtt, ahogy Dae Hyun a földre esik és zokog a kedvese és a gyermeke elvesztése miatt. Csak a két jelenet közötti kettősség járt a fejemben, az örömkönnyek, aztán a bánat és a gyász okozta zokogás... Tökéletes kontrasztban tálaltad elénk a dolgot, és tényleg annyira hihetetlenül keserédes szájízt okoztál nekem ezzel a fordulattal... Annak ellenére, hogy számítottam rá, még így is ugyanúgy megviseltnek és szomorúnak éreztem magam, amiért bekövetkezett, mert nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire kegyetlen leszel. T_T Viszont az utolsó kis szösszenet volt a kedvencem, amikor előkerült az általad nagy becsben tartott professzor, és megadta a megoldást: ami nem más, mint az elfogadás. El kellett fogadnia Dae Hyunnak, hogy Adeline már máshonnan figyeli a lépteit, de még mindig vele van, vigyáz rá, és ugyanúgy szereti, mint ahogy eddig. Őszintén örülök, hogy így zártad le a történetet, mert már azon gondolkoztam, hogy felajánlom valamelyik szorgos kis zenekedvelőm segítségét, hogy ténylegesen hozzáérhess a zongorához, hogy újra zenélhess, de akkor szerencsére erre már nem lesz égető szükség. Őszintén remélem, hogy nem lett túl értelmetlen, mert még fel kell ébrednem az általad okozott sokkból, hogy aztán kiskanállal kaparjam össze a maradványaimat, szóval a végére csak annyit szeretnék még egyszer írni, hogy tökéleteset, fantasztikusat, utánozhatatlant alkottál, szóval tessék szépen pofit foglalni és hess játszani, hogy még többet olvashassunk majd ebből a csodából. :
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
|
|
Pént. Márc. 04, 2022 7:26 pm by Jung Hwayun
» Avatarfoglaló
Csüt. Márc. 03, 2022 12:02 am by Jung Hwayun
» Névfoglaló
Szer. Márc. 02, 2022 11:57 pm by Jung Hwayun
» Jung Hwayun
Szer. Márc. 02, 2022 10:01 pm by Jeason Jensen
» Elkészültem!
Szer. Márc. 02, 2022 7:32 pm by Jung Hwayun
» Wang Sarah
Vas. Okt. 10, 2021 10:03 pm by Wang Sarah
» Choi Sung-Hyun
Vas. Okt. 03, 2021 10:55 pm by Kim Eun Bi
» Fujisaki Hana
Vas. Okt. 03, 2021 9:40 pm by Kim Eun Bi
» Kim Eun Bi
Hétf. Szept. 20, 2021 7:17 pm by Kim Eun Bi